Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
Róma

1. Karthago megsemmisítése 

Róma és Karthago

Image
Karthago városának rekonstrukciója
A Kr. e. 3. század közepén a Földközi tengeri középső medencéjében két hatalom nézett farkasszemet egymással. Az egyiket latin pásztorok alapították a Kr. e. 8. században, Itáliában: ez lett Róma, amely a Kr. e. 270-es évekre uralma alá hajtotta csaknem az egész Appennini-félszigetet. Először Közép-Itáliára terjesztette ki fennhatóságát, majd behódoltatta a legtöbb észak-itáliai gall törzset és szövetségi rendszerbe kényszerítette a félsziget déli részén fekvő görög városokat. Vele szemben állt az észak-afrikai Karthago, amelyet a mai Tunézia területén alapítottak a Kr. e. 9. században a Földközi-tenger keleti medencéjéből érkező kereskedők. Néhány évszázad leforgása alatt Karthago lakói, a punok, regionális nagyhatalmat építettek ki, amelynek fennhatósága alá 250 város és több millió ember tartozott Északnyugat-Afrikában, Hispániában (a mai Spanyolországban), Szicíliában és más mediterrán szigeteken. Míg Karthago kereskedő birodalom, tengeri hatalom volt, addig Róma jobbára a szárazföldön hódított. A 3. század első felében azonban Rómában egyre erősödött a kereskedelemben érdekelt, lovagrendnek nevezett társadalmi csoport. Ráadásul a szövetségi rendszerbe frissen beépített, tengerparti görög városok is azt várták el újdonsült uruktól, hogy képviselje tengeri érdekeiket. Az összecsapás tehát elkerülhetetlen volt.  

Az első két pun háború

Image
Hannibal
Az ellenségeskedések Szicília területén robbantak ki. Róma célja kezdetben a karthagói terjeszkedés megakadályozása volt a szigeten. Később azonban nyilvánvaló lett, hogy nem lehet korlátozott háborút vívni: el kellett dönteni, hogy ki az úr a régióban. Két évtizednyi, tengeren és szárazföldön vívott küzdelem után az első pun háború (Kr. e. 264-241) római győzelemmel végződött. Karthagónak ki kellett vonulni Szicíliából (ezt Róma tartománnyá formálva bekebelezte), és Tirrén-tenger szigeteiről, valamint köteles volt tíz év alatt 3200 talentum (mintegy 83 ezer kiló) ezüstöt fizetni a győztesnek.

A békefeltételek kemények voltak, de nem döntötték romlásba Karthagót, amely megroggyant ugyan, de nem vesztette el teljesen regionális hatalmi státuszát. A pun állam hamar talpra állt és a visszavágást kezdte tervezni. Az első háború kiemelkedő hadvezére, Hamilkar tervének megfelelően a Kr. e. 230-as évek végére meghódították Hispánia nagy részét, hogy az ottani ezüstbányák jövedelmével megalapozzák a Róma elleni háborút. Mikor Hamilkar áthajózott Hispániába, vele volt kilencéves kisfia, Hannibal is, akit apja a legenda szerint a nyílt tengeren megesketett: sosem fog békében élni a rómaiakkal. Kr. e. 221-ben Hannibal átvette a hispániai csapatok feletti fővezérséget. A római szövetségben álló Saguntum elfoglalásával és lerombolásával kirobbantotta a második pun háborút (Kr. e. 218-201). 

Bár Hannibal briliáns taktikával és stratégiával többször is térdre kényszerítette a római hadakat, az Itáliában, Szicíliában, Hispániában, végül Észak-Afrikában zajló háborút ismét Róma nyerte.

Image
Hannibal legyőzője, Scipio Africanus
A békefeltételek most már nagyon kemények voltak és egyértelműen azt a célt szolgálták, hogy a pun birodalmat szétverve, ellehetetlenítsék Karthagot.  A hadisarc 50 év alatt 10 ezer talentum (260 ezer kiló) ezüst volt. Karthagónak le kellett mondania minden, Afrikán kívüli területéről, és afrikai birtokai egy részéről is, valamint fel kellett adnia hadiflottáját, mindössze 10 hajót tarthatott meg. A földrészen kívül tilos volt háborút viselnie, Afrikában is csak római engedéllyel foghatott fegyvert. 

Karthago pusztulása

Karthago azonban még innen is fel tudott tápászkodni. Katonai erejét nem volt képes visszanyerni, de gazdaságilag egyre erősödött, még azt is felajánlotta Rómának, hogy 10 év alatt kifizeti az 50 évre szóló hadisarcot. (Erre végül is nem került sor.) A gazdasági növekedés kivívta a római pénzügyi és kereskedelmi körök féltékenységét, ráadásul magában hordozta egy katonai erősödés lehetőségét is. A Kr. e. 2. század közepén Róma ellen több helyen is fellázadtak: Hispániában a lusitánok, Görögországban az akhájok, felkelés robbant ki Thrákiában és Makedóniában is. Ilyen helyzetben egyre erősödtek azok a hangok, amelyek Karthago totális elpusztítását követelték. A római államot vezető testület, a szenátus egy befolyásos tagja, M. Porcius Cato minden beszédét (a kérdéssel össze nem függőket is) ezzel a mondattal fejezte be: „Egyébiránt az a véleményem, hogy Karthagót el kell pusztítani.”

Erre az ürügyet a rómaiakkal szövetséges, Karthagóval határos Numídia szolgáltatta, amely többször is fegyverrel tört a pun államra. A punok Kr. e. 149-ben Róma engedélye nélkül szembe szálltak a numidákkal, ezzel megsértették a békeszerződést. A rómaiak azt követelték, hogy a punok rombolják le városukat és a tengerparttól 15 kilométerre építsék újjá. Ez persze teljesíthetetlen feltétel volt: kitört tehát a harmadik, az utolsó pun háború (Kr. e. 149-146), amely lényegében Karthago ostromából állt. A rómaiak végül betörtek a városba, ahol egy álló hétig, házról-házra folytak a vad utcai harcok. Az ostrom végén a mintegy 200 ezer karthagóiból alig 20 ezer maradt életben, őket rabszolgának adták el. A várost teljesen lerombolták, földjét beszántották és átok terhe alatt megtiltották, hogy bárki újjáépítse. Karthago megszűnt létezni.   

Róma hatalmának növekedése logikusan vezetett el a felismeréshez, hogy az egykori komoly rivális még akkor is veszélyforrás, ha gyenge és kiszolgáltatott. Karthagó puszta létezése a Rómával szembeni ellenállás jelképe és esetleges kiindulópontja volt. A harmadik pun háború célja az észak-afrikai állam, mint politikai entitás megszűntetése, felszámolása volt, azaz a hadjárat politicídiumnak tekinthető. Ahogy Caesar az eburók kiirtásával az összes gall törzset el akarta rettenteni az ellenállástól, úgy Karthago lerombolása is figyelmeztetés volt a világnak: így jár, aki szembeszegül a határait folyamatosan tágító Rómával. III. Attalosz pergamoni király (Kr. e. 138-133) értett a szóból, és végrendeletében (amelyet valószínűleg az udvari arisztokrácia sugallt) Rómára hagyta országát.      

2. Iulius Caesar gall hadjáratai

A politikus

Image
Iulius Caesar
Caius Iulius Caesar Róma történetének egyik kiemelkedő alakja. Az európai kultúrára gyakorolt hatását jól mutatja, hogy számos nyelvben – így a magyarban is – a „császár” szó Caesar családnevéből származik. A Kr. e. 70-es és 60-as évek fordulóján tűnt fel a római közéletben. Patríciusi, azaz előkelő származása ellenére inkább a római politika plebejus (néppárti) vonulatához tartozott. Az évszázadok óra fennálló római köztársaság ekkor válságkorát érte. A hagyományos politikai és gazdasági keretek már alkalmatlanok voltak a birodalommá nőtt, az egész mediterrán medencét uraló Róma irányítására. Ezt jelezték a pusztító polgárháborúk és rabszolgafelkelések is. A helyzet centralizált hatalmat, egyszemélyi vezetést kívánt, amely végül Caesar egyeduralmával néhány évre (Kr. e. 48-44) meg is valósult. 

A hatalomhoz vezető út fontos állomásai voltak Caesar galliai hadjáratai, Kr. e. 58. és 50. között. Kr. e. 59-ben a konzuli méltóságot, azaz az állam élén álló főhivatalnoki tisztet töltötte be. A konzult hivatali évének letelte után általában Rómán kívüli tartományokba (provinciákba) vezényelték, konzuli (helytartói) posztra. A provinciától, a megbízatás hosszától, a jogkör szélességétől és a politikai helyzettől (esetleges háborúk) függően a tisztség tág teret nyitott az adott politikus befolyásának növelésére. A helyi bevételekből és a hadizsákmányból meggazdagodhatott, a tartomány katonáiból magához hű sereget kovácsolhatott, a hadi sikerekkel elnyerhette a római közvélemény szimpátiáját, sőt rajongását is. Caesar nagy lehetőséget kapott Róma vezető politikai testületétől, a szenátustól: öt évre, teljhatalommal a rendelkezésére bocsátották – egyéb régiók mellett – Gallia Narbonensist (ma Délkelet-Franciország) is. Ez a tartomány azért volt Caesar számára fontos, mert innen kiindulva kiterjeszthette Róma uralmát arra a vidékre, melyet a római köznyelv Gallia Comatanak, azaz borzas, vad, civilizálatlan Galliának nevezett. Ez a hatalmas terület a mai Franciaországot, Belgium szinte teljes egészét, Hollandia és Svájc egy részét és Németország nyugati peremét is magába foglalta. Gall és germán törzsek, népek éltek itt az államszerveződés különböző fokán, városokban és falvakban.  

A hadvezér

Image
Vercingetorix szobra
Caesar Kr. e. 58 márciusában érkezett tartományába és a következő években fényes hadisikereket aratva hatalmas területeket hódoltatott meg Rómának. Legyőzte a belga törzseket és a Rajnán tízezrével átözönlő germánokat is. Kétszer még Britanniába (a mai Nagy-Britanniába) is vezetett sikeres hadjáratot. A gall törzsek azonban újra és újra fellázadtak. Kr. e. 52-ben a Rómához addig hű, erős és befolyásos arvernus törzs állt a gall felkelés élére, és a gyakran széthúzó gall népek közül sokat felsorakoztatott maga mögött. A szövetséget a dinamikus és ambiciózus arvernus főnök, Vercingetorix vezette. Ceasar, bár addig nem tapasztalt nehézségekkel nézett szembe, Alesiánál végül döntő vereséget mért a gallokra. Vercingetorixot elfogta és Rómába vitette, hogy aztán a hagyományos diadalmenet fő attrakciójaként végighurcoltassa a városon, majd kivégeztesse.

Caesar a kor viszonyaihoz mérten nem volt kegyetlen hadvezér. Politikusi imázsának fontos részét képezte a „clementia”, azaz a kegyesség, a megbocsátás erénye. A római belpolitikai küzdelmekben, amelyek esetenként életre-halálra zajlottak, gyakran nem tiporta el ellenfeleit, hanem a konszenzusos megoldást kereste. Ez a legtöbbször kifizetődött, azaz számításon alapult, de valószínűleg nem volt idegen Caesar alkatától sem. Történt, hogy P. Clodiust egyszer rajtakapták, amint éppen női ruhában beosont Caesar házába, hogy annak feleségével, Pompeiával ágyba bújjon. Ceasar megbocsátott, ezzel magához láncolva a befolyásos Clodiust, aki Kr. e. 58-ban néptribunusként Rómában őrködött Caesar érdekei felett, míg a prokonzul Galliában harcolt.

Külpolitikusként, hadvezérként hasonló stratégiát alkalmazott, és a megbékélő gesztusokat az agresszív, kíméletlen katonai fellépéssel ügyesen vegyítve nagy sikereket ért el. Amikor azonban példát kívánt statuálni, nem ismert kegyelmet. A gall háborúkról szóló művének kiegészítésében (melyet már nem ő írt) például ez áll: „Caesar tudta, mennyire elnéző embernek ismeri mindenki, tehát nem kellett attól tartania, hogy az esetleges szigorúbb büntetésből kegyetlen természetére következtetnének. Másrészt arra is figyelemmel volt, hogy elképzelései nem valósulhatnak meg, ha Gallia különböző pontjain számos egyéb törzs is az uxellodunumiakéhoz hasonló vállalkozásba [felkelésbe] kezd: éppen ezért helyesnek látta, hogy a többiek elrettentésére példás megtorlást alkalmazzon.

Image
Caesar arcképe római pénzérméken
Így is történt: levágatta az összes fegyverhordozó férfi kezét, de mindegyiket életben hagyta, hadd legyen még szembetűnőbb milyen büntetéssel sújtja a vétkeseket.” 

A Vercingetorix-féle felkelés során Caesarnak csak hosszas ostrommal, és nagy áldozatok árán sikerült bevennie a biturixek városát, Avaricumot (ma Bourges). A hadvezér tisztában volt vele, hogy katonái frusztráltak, és tudta, dühüket le kell vezetni. Ezért hagyta, hogy „a felingerelt katonák se az élemedett korúaknak, se az asszonyoknak, se a csecsemőknek” ne kegyelmezzenek.   

Az eburók kiirtása

A differenciált bánásmód jó példája a nerviusok és az eburók sorsa közti különbség. Első hódító hadjáratai egyikén ütközött meg a belga nerviusokkal. A csata lényegileg az utolsó emberig dúlt: a belga törzs fegyverforgató férfiainak túlnyomó többsége meghalt. A nők, öregek és a gyerekek kiszolgáltatták magukat Caesar kényének-kedvének. A hadvezér „gondosan ügyelt rá, hogy semmi bántódásuk se essék, hadd lássa mindenki, milyen könyörületesen bánik a bajbajutottakkal és a kegyelemért esedezőkkel”. Ezzel Caesar tovább építette a „kegyes vezér” imázsát, és megadásra bíztatta a még ellenálló törzseket.

Az eburókra viszont a teljes kiirtás várt. A gall törzs - Ambroix nevű főnöke vezetésével - tőrbe csalt és lemészárolt egy másfél legioból (mintegy 15 ezer emberből) álló csapattestet és parancsnokait. Azelőtt soha nem érte ilyen mértékű vereség a rómaiakat Galliában. Suetonius, Caesar egyik életrajzírója szerint a parancsnok a csata „hírére megnövesztette haját, szakállát és addig nem nyíratta, míg bosszút nem állott”. A megtorlás totális volt. Miután katonailag szétzúzta az ellenállást, Caesar hozzáfogott az eburók maradékának kiirtásához. Azt a parancsot adta vezéreinek, hogy (saját szavait idézzük) „az írmagját is ki kell pusztítani ennek az elvetemült népségnek”. A völgyekbe, erdőkbe, mocsarakba húzódott lakosságot felkutatták és megölték. Még a szomszédos gall törzsekhez is követeket menesztettek, hogy azok – busás zsákmány reményében – segítsék megkeresni és „utolsó szálig kiirtani” az eburókat. A lázadó törzs szállásterületét felgyújtották, elpusztították, „hogy híre-hamva ne maradjon rajta se embernek, se lakóháznak, se jószágnak”. A gabonát, állatokat elvitték és nem csak azért, hogy a római sereget táplálják. Ez is része volt a hadvezér bosszútervének, ahogy ő maga fogalmazott: ezzel „azokra, akik pillanatnyilag rejtekhelyen húzták meg magukat, a sereg elvonulása után nyilvánvalóan teljes élelmiszerhiány, következésképpen halál várt”. Amborix ugyan elmenekült és sosem találták meg, de az eburókat sikerült eltörölni a föld felszínéről. A tömegmészárlást túlélő kevesek beolvadtak a többi gall törzsbe, az eburók eltűntek a történelem színpadáról.      

Caesar eburók elleni hadjárata totális genocídium, hiszen a deklarált cél a törzs teljes elpusztítása volt – az utolsó emberig. Egy tömeggyilkosság motivációi ritkán tárulnak fel olyan tisztán, mint ebben az esetben. Caesar maga írta le büszkén, hogy terve az eburók maradéktalan kiirtása volt. Mint a történelem sok más tömegmészárlása, az eburók pusztulása is két, egymással szorosan összefüggő célt szolgált. Caesar egyrészt meg kívánta torolni a jelentős katonai vereséget, másrészt meg akarta előzni a hasonló esetek előfordulását. Az eburók kiirtásával nem csak szétzúzta az ellenséges törzset, amely egyszer már képes volt a római haderő legyőzésére, hanem kíméletlen hadjárata el is rettenthette a többi gallt a szembeszegüléstől.   

3. A római keresztényüldözések 

Image
Nero
Kr. u. 64. július 18-án este tűz ütött ki Rómában. A lángok a legnagyobb cirkuszi aréna, a Circus Maximus mellett elterülő, zsupfedeles, apró házas negyedben csaptak fel először és gyorsan terjedtek a város szűk utcáin. Hamarosan egész Róma égett. A hat napig tomboló tűzvész rettenetes pusztítást végzett: 14 római kerületből csak 4 maradt sértetlen, ezrek haltak meg, százezrek váltak hajléktalanná, óriási értékek semmisültek meg. A nép körében hamar elterjedt a vélekedés: mindennek a császár, Nero az oka.

Nero

Nero (eredeti nevén Lucius Domitius Ahenobarbus) 54-ben foglalta el a trónt. Uralkodása elején bizalom és megbecsülés övezte. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a fiatal császár helyett kitűnő nevelője, Seneca és erőskezű testőrparancsnoka, Burrus irányította a birodalmat. Mikor azonban a nagykorú uralkodó magához ragadta a hatalmat, hamar megváltozott minden: Burrust betegség vitte el, Senecát és Nero anyját, Agrippinát (valamint később két feleségét is) a császár ölte vagy ölette meg. Mire Rómát elpusztította a tűzvész, Nerót már általános bizalmatlanság vette körül különc viselkedése (sokszor lépett fel a színházakban, mint költő és színész) és a gyilkosságok miatt. A nép két változatot tartott valószínűnek a tűzvésszel kapcsolatban és egyik sem volt hízelgő Neróra nézve: vagy az istenek pusztították el Rómát az anyagyilkos bűnei miatt, vagy maga a császár gyújtotta fel a várost, mert gyönyörködni akart a lángokban. Nero mindent megtett a károsultakért, megnyittatta birtokait a házukat vesztettek előtt és levitte a gabona árát. Hiába, a rómaiak bűnbakot kerestek és találtak is - császáruk személyében. A helyzet lázadással fenyegetett, Neronak bűnösöket kellett felmutatnia maga helyett. Ez hamar sikerült is: a gyanút a keresztények (Christiani) szektájára terelte.

A kereszténység ekkor még a judaizmushoz kapcsolódó vallási irányzat volt, követőinek nagy része is a zsidók soraiból verbuválódott. (Nem véletlen, hogy amikor 49-ben Claudius császár kiűzte a zsidókat Rómából, a keresztényeknek is menni kellett.) Éppen ezekben az évtizedekben indult meg az a folyamat, melyet a keresztény hagyomány Pál apostol alakjához köt. Ennek lényege az volt, hogy a kereszténység levált a zsidó vallásról és megnyitotta kapuit mindenki számára, származásra való tekintet nélkül.

Image
Keresztények a római arénában (Jean-Leon Gerome festménye)
A keresztények ideális bűnbaknak bizonyultak: a közvélemény a gyanakvással figyelt zsidókhoz kapcsolta őket, egyistenhitük éles ellentétben állt a környezet politeizmusával (többistenhitével), legtöbbjük szegény volt, így a rómaiak előtt könnyen lehetett őket csőcseléknek beállítani. Mivel vallásuk szerves része volt a világvége közeli eljövetele, sokan osztották a római történetíró, Tacitus véleményét, aki szerint a keresztények „gyűlölik az emberi nemet”. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a közvéleménnyel elhitessék: a gyűlölködő, sötét tanokat követő söpredék gyújtotta fel a várost. Az első elfogott keresztényeket kínvallatásnak vetették alá, így sokuk beismerte a vádat. Ezután a kollektív felelősség elvét alkalmazva az összes keresztényt bűnösnek kiáltották ki, és tömegesen tartóztatták le őket. Nero nem csak a rómaiak bosszúvágyát akarta kielégíteni, hanem szórakoztatni is kívánta a népet, ezzel visszaszerezve elveszett népszerűségét. A keresztényeket nyilvános népünnepély, cirkuszi játékok keretében végezték ki. A kátránnyal leöntött szerencsétleneket keresztre feszítették és meggyújtották. Másokat vadállatok lenyúzott bőrébe varrtak és vérebekkel tépettek szét. Rómából egy időre kiirtották a kereszténységet.

A 3-4. század üldöztetései

A tiltott tanok gyorsan terjedtek birodalom-szerte. A kereszténység átlépett addigi etnikai és társadalmi korlátain: egyre több nem zsidó és sok befolyásos polgár csatlakozott. A 2. század végére már a birodalom csaknem összes városában létezett keresztény gyülekezet, a következő évtizedekben pedig az új hit térhódítása még erőteljesebbé vált. A keresztényüldözések váltakozó intenzitással folytak. A birodalmat központosítani igyekvő császárok ideológiája általában vagy a régi római hitvilághoz való visszatérésre, vagy új, állami irányítású kultuszokra épült (például a császár személyének istenítése). A dinamikusan terjedő kereszténység egyikkel sem fért össze. Az egész birodalomra kiterjedő támadás először a 3. század közepén érte az új vallás híveit. Messius Decius császár (249-251) a római hagyományok visszaállítására törekedett és minden polgárt arra kötelezett, hogy áldozatot mutasson be az isteneknek. Számos keresztény erre nem volt hajlandó, közülük sokat megöltek. Hasonlóképpen általános, a birodalom összes keresztényét sújtó intézkedéssorozat fűződik Diocletianus (284-305) nevéhez, aki 303-304-ben négy keresztényellenes rendeletet bocsátott ki. 

Image
Diocletianus
Ezek kimondták, hogy a keresztények templomait le kell rombolni, javaikat el kell kobozni, a papokat börtönbe be kell vetni, a híveket pedig a hatóság jelenlétében arra kell kényszeríteni, hogy áldozzanak az isteneknek. Amelyik keresztény ezt nem tette meg, azt megölték. Az áldozatok számát nem ismerjük pontosan, de valószínűleg ezrekben volt mérhető. Caesareai Eusebius egyházi történetíró beszámolója szerint gyakran brutálisan végeztek a hitüket meg nem tagadó keresztényekkel: „egy bizonyos embert elővezettek az említett uralkodók elé. Áldozásra parancsolták, de mivel ezt megtagadta, elrendelték, hogy levetkőztetve magasra emeljék és az egész testét botokkal ütlegeljék addig, amíg úrrá lesznek rajta, és az akarata ellenére is azt teszi, amit neki parancsolnak. De mivel e szenvedésekre érzéketlen maradt, és már a csontjai is kezdtek látszani, ecetet és sót kevertek össze, és a teste szétmarcangolt részeire töltötték. Mivel e gyötrelmet is megvetette, sütőrostélyt és tüzet hoztak. És a testének maradványait a tűzre tették, mint az evésre szánt húst, de nem egyszerre, hogy túl hamar meghaljon, hanem apránként. Azoknak, akik a tűzre tették, megparancsolták, hogy csak akkor hagyják abba, ha a kínzások után már hajlandó megtartani a parancsoltakat. De ő mindvégig szilárdan kitartott szándéka mellett, és még a kínzások alatt diadalmasan kiadta lelkét.”     

A keresztényüldözések neroi és diocletianusi hullámai jelentősen különböztek egymástól. Nero „csupán” bűnbakot keresett, egy csoportot, amelyet odadobhat az ellene zúgolódó római tömegnek. Valószínűleg szinte véletlenül esett a választás a keresztényekre, akik a fent említett okok miatt alkalmasak voltak a nekik szánt szerepre. A két császár uralkodása között eltelt két és fél évszázadban a kereszténység marginális zsidó szektából befolyásos, nagy tömegeket megszólító, birodalom szerte elterjedt egyházzá vált. Diocletianus nem a „kéznél lévő” bűnbakot áldozta fel, hanem kifejezetten a kereszténységet akarta visszaszorítani vagy teljesen felszámolni, azaz a római birodalom politikai-szellemi életének befolyásos tényezője ellen indított irtóhadjáratot. Ebből fakad a két üldözési hullám alapvető különbsége is: Nero a Róma városában lévő keresztényeket ölette meg, Diocletianus a birodalom egészét meg akarta tisztítani a számára nem kívánatos vallástól. Erre utal az is, hogy Diocletianus szándéka nem elsősorban a gyilkolás volt: a templomok lerombolásával és a javak elkobzásával a kereszténység intézményi, logisztikai hálózatát kívánta szétzilálni, a papok bebörtönzésével a gyülekezetek szellemi elitjének eltávolítása lehetett a célja. Ahogy láttuk, a keresztényeket az istenek előtti áldozásra kényszerítették, azaz éppen keresztényi mivoltukat szüntették meg – anélkül, hogy megölték volna őket. Aki viszont erre nem volt hajlandó és ragaszkodott hitéhez, azt fizikai valójában is megsemmisítették. Míg tehát Nero meg akarta ölni a római keresztényeket, addig Diocletianus a kereszténységet kívánta kiirtani az egész birodalomból. Az atrocitás egyik esetben sem etnikai jellegű, hiszen a keresztényeket nem származásuk, hanem vallásuk miatt üldözték, azaz ordocídiumról van szó. Míg Nero tettét a kategória alapesetével írhatjuk el, a diocletianusi szándék globalitása miatt a 3. századi eseményekre a totális ordocídium  fogalma illik.             

Könyvajánló

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története. Budapest, 1998, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Hahn István: Istenek és népek. Budapest, 1980, Minerva.

Iulius Caesar feljegyzései a gall háborúról és a polgárháborúról. Budapest, 1974, Magyar Helikon.  

Paul Johnson: A kereszténység története. Budapest, 2005, Európa.

Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták. Budapest, Tankönyvkiadó.

Serge Lancel: Hannibál. Budapest, 2005, Osiris.

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I- II. Budapest, 2005, Osiris.

Tacitus összes művei. Budapest, 1970, Magyar Helikon.

Ürögdi György: Nero. Budapest, 1977, Gondolat.