Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
Zsidóüldözések

1. Az első zsidóellenes pogromok 

Elephantiné

Image
Az elephantinéi sziget, ahol a zsidók temploma állt
A zsidók szétszóratása nem az ókori zsidó állam bukásával (Kr. u. 73) kezdődött. Már jóval ezelőtt számos zsidó közösség élt az akkor ismert világban. Az egyik legrégibb az elephantiné-szigeti kolónia volt, amely Kr. e. 570 körül, a Nílus első zuhatagánál, az egyiptomi-szudáni határon jött létre. A zsidókat azért telepítették itt le a fáraók, hogy védjék az ország déli határát. A zsidó közösség cserében széles körű kulturális autonómiát élvezett, gyakorolhatta (ekkor még teljesen nem tisztán) monoteista hitét és templomot építhetett. Amikor a perzsák Kr. e. 525-ben meghódították Egyiptomot, zsoldjukba fogadták a zsidó határőr-kolóniát. Az 5. században sorozatosan kirobbanó perzsaellenes egyiptomi felkelések során a zsidó katonák a perzsák oldalán harcoltak. A helyi lakosság és a zsidók viszonyában azonban nem csak ez okozott feszültséget. Elephantiné szigetén áll Hnum kosisten központi szentélye, a zsidók viszont – vallási parancsaikat követve – bárányokat is áldoztak. A sziget egyik templomában tehát leölték azokat az állatokat, melyeket a másikban istenként tiszteltek, ez pedig megbotránkoztatta az egyiptomiakat. 

A konfliktus végül Kr. e. 410-ben robbant ki, amikor a perzsa helytartó éppen távol volt. Hnum papjai megnyerték az egyik helyi perzsa tisztviselő támogatását - valószínűleg megvesztegették. A perzsa katonaság a helyi lakossággal együtt betört a zsidó templomba, kirabolta és lerombolta az épületet. A visszatérő helytartó végül elnyomta a zavargásokat és kivégeztette az egyiptomiak oldalára álló perzsákat. 

Alexandria

Az első, emberéleteket is bizonyosan követelő antiszemita pogromra szintén Egyiptomban került sor, majdnem négyszázötven évvel később, Kr. u. 38-ban. Az ekkor római uralom alatt álló ország egyik legnagyobb városa, Alexandria etnikai konfliktusokkal terhelt város volt. A görög, egyiptomi és zsidó lakosok között kulturális, gazdasági és vallási ellentétek feszültek. A zsidókra kereskedelmi riválisként is tekintő görögök azt követelték a római helytartótól, Flaccustól, hogy utasítsa a zsidókat: állítsák fel Caligula császár szobrát templomaikban. A ravasz görög lépés mind Flaccust, mind a zsidókat csapdába csalta. Flaccus tudta, hogy a helyzet konfliktusokhoz fog vezetni, ami neki csak bajt jelentett. Ugyanakkor nem utasíthatja el a „kérést”, hiszen azzal császárát sérti meg. A zsidóknak vallásuk nem engedte meg a bálványimádását, a római uralkodó szobrának tisztelete pedig ezt jelentette volna. Az utasítás megtagadása viszont lázadásnak minősült. A zsidók ellenszegültek a parancsnak, ekkor elszabadult a pokol. A görög és egyiptomi tömeg rájuk támadt, általános fosztogatás és hajtóvadászat indult: sok zsidót agyonvertek, élve elégettek, halálra köveztek. Lakásaikat, üzleteiket kifosztották, szentélyeiket feldúlták. A túlélőket a helytartó beleegyezésével a város legegészségtelenebb, mocsaras részére zárták, ezzel létrehozva a történelem első zsidó gettóját. Az elzárt területen hamar éhingség tört ki, de aki elhagyta a gettót, az halálfia volt. A császárnak nem állt érdekében, hogy birodalma egyik legnagyobb városában háborús állapotok uralkodjanak, ezért mikor tudomást szerzett a történtekről, elfogatta Flaccust és kihozatta a zsidókat a lezárt városrészből. Utóda, Claudius aztán teljes elégtételt adott az áldozatoknak, a főbűnösöket kivégezték, a zsidók jogait helyreállították. Az alexandriai zsidó közösség azonban sohasem heverte ki teljesen a pogromot. KÉP-02-01-02 

Mind az elephantinéi, mind az alexandriai támadások a zsidókat, mint etnikai csoportot érték. Ez akkor is igaz, ha mindkét esetben a vallási elem (előbb a kosáldozás, később a császárszobor) fontos szerepet játszik a konfliktusokban. A zsidóság ebben az időben népvallás, azaz az etnikai és a vallási csoporthatárok döntően egybeesnek. Ezért két pogrom az etnikai atrocitás fogalmával írható le: az elkövetők egy etnikai csoport ellen léptek fel, és elsősorban a civil lakosság soraiból kerültek ki.   

2. A középkori zsidóüldözések Európában 

Image
III. Ince pápa a IV. lateráni zsinattal elérte, hogy a zsidóknak megkülönböztető jelzést keljen viselniük
A Kr. u. 1. században körülbelül ötmillió zsidó élt a Földön, számuk a 14. század végére mintegy másfél millióra csökkent. Kr. u. 70-ig még létezett zsidó állam, 1500-ra ennek már nyoma sem volt, viszont kiűzték őket Angliából, Franciaországból, Spanyolországból és Portugáliából, Itália és Németország számos vidékéről, városából. A 11. század vége és a 16. század közti időszak az európai zsidóság történetének első „sötét korszaka”. 

A zsidók helyzete Európában

Az európai zsidók helyzete a 11. század közepéig általában viszonylag jó volt, azzal együtt, hogy közösségeiket a keresztény eszme alapján integrálódó Európában idegen testnek tekintették. Ipart űztek, kereskedtek, nem egy helyen földet műveltek és fegyvert is hordhattak. A távolsági kereskedelemben jelentős szerepet játszottak. Ennek az évezredes hagyomány mellett (már a Krisztus születése körüli időkben is léteztek zsidó kereskedelmi telepek) fontos tényezője volt az is, hogy az egymással kapcsolatokat tartó hitközségek hálózata Európa nagy térségeit lefedte. Nem elhanyagolható az sem, hogy ekkor – az egyházon és az államapparátusokon kívül – a zsidóság volt az írásbeliség letéteményese, hiszen vallási előírásuk az írni-olvasni tudás. A 11. század végétől azonban helyzetük fokozatosan romlott: a keresztes hadjáratoknak ezrével estek áldozatul, az egyre erősödő katolikus egyház is általában ellenségesen tekintett rájuk. Lépésről-lépésre kiszorították őket a földművelésből és az iparból, csak azt a tevékenységet hagyva meg nekik, amit a középkor keresztény erkölcse gyanakvással figyelt: a kereskedelmet, és elsősorban a pénzügyleteket, az uzsorát. A 4. lateráni zsinat (1215) döntéseinek értelmében megkülönböztető viseletet (csúcsos süveget és sárga foltot) voltak kötelesek hordani és eltiltották őket a közhivataloktól is.  

Image
A vérvád ábrázolása egy középkori metszeten
A keresztények szemében különös zsidó szokások termékeny táptalajt biztosítottak az olyan babonáknak és tévképzeteknek, melyek szerint a zsidók keresztény gyermekek vérét használják fel szertartásaikhoz. A középkori Európa első vérvádja az angliai Norwichban ütötte fel a fejét, ahol egy William nevű kisfiú haláláért kárhoztatták a zsidókat. (Jellemző az esetet körülvevő hisztériára, hogy Williamet – aki a vérvád hangoztatói szerint sem volt több, mint egy jómódú gazda kisfia - később szentté avatták.) A zsidókat csak a helyi hatóságok erőteljes fellépése mentette meg a lincselni készülő tömegtől. Ettől kezdve a középkori Európában, ha egy keresztény kisgyerek eltűnt vagy gyanús körülmények meghalt, sokszor előfordult, hogy a zsidókat vádolták rituális (vallási gyökerű) gyilkossággal. Egy másik gyakran hangoztatott vád volt, hogy a zsidók ellopják a megszentelt ostyát, amely a keresztény hit szerint Jézus testét jelképezi, és döfködik, szurkálják, hogy „újrajátszák” Krisztus megölését. Az ún. ostyavád abból a keresztény vélekedésből fakadt, hogy a zsidók, mint nép, egyetemesen felelősek Krisztus haláláért.           

Az Ibériai félsziget

Az Ibériai félsziget (a mai Spanyolország és Portugália) középkori történelmét a keresztény-mohamedán szembenállás határozta meg. A 8. században az iszlám seregek majdnem az egész félszigetet elfoglalták. Ezt követően a keresztények lépésről lépésre visszaszerezték területeiket, ezt az – évszázadokig tartó – folyamatot nevezzük reconquistának (visszahódítás). A mohamedán államokban a zsidók helyzete általában jó volt, a toleráns arab hatalom külön adót vetett ki rájuk és a keresztényekre, de ettől eltekintve szabadon élhettek. Ez megváltozott, amikor a 11. században a keresztény előrenyomulásra válaszul az ibériai  mohamedán területeken észak-afrikai berberek vették át a hatalmat, akik fanatikus iszlámhívők voltak. Bár a zsidók helyzete általában romlott, egyes képviselőik változatlanul fontos közéleti szerepet játszottak. A granadai Smuel ibn Nagréla például az uralkodó jobb keze és hadvezére volt, tehetős polgár és ismert tudós. Fia, Joszéf örökölte apja tisztét. Ő már nem volt képes megfelelően lavírozni a kényes granadai helyzetben, ahol az uralkodó berber mohamedánok és az azonos vallású, de eltérő etnikumú és társadalmi helyzetű arabok között komoly feszültségek keletkeztek. Jószéf ráadásul állítólag fennhéjázó viselkedésével és a zsidó érdekek túl határozott képviseletével is kivívta a mohamedánok haragját. A feszültség 1066 decemberében jutott forrpontra: Jószéf házát az arab lakosság megrohamozta, őt magát megölte. Ezután sorra kerültek a granadai zsidók is, aznap 1500 családot mészároltak le.

A visszahódított területeken keresztény államok jöttek létre. Itt a zsidók az egyre erősödő királyi hatalom „szolgái” lettek. Az uralkodóval kötött szerződés értelmében közvetlenül neki fizettek adót, ennek fejében autonómiát és védelmet kaptak. A királyoknak szükségük volt a zsidó elitre. A mohamedán területeken szerzett közigazgatási és diplomácia tapasztalatuk, nyelvtudásuk a keresztény uralkodók nagy segítségére volt államaik megszervezésében, és a muszlimokkal folytatott tárgyalások vagy csatározások során. A zsidókat ellenségnek tekintő, térítő katolicizmus egyre erősödött, ezzel nőtt a tömegek zsidóellenessége és az uralkodókra nehezedő nyomás is, hogy bánjanak szigorúan a zsidókkal. Ráadásul a városi középrétegek kialakulásával az uralkodó számára fontos, már említett zsidó ismeretek is vesztettek értékükből, hiszen egyre több keresztény is el tudta látni ezeket a feladatokat.

A spanyol zsidók helyzete egyre romlott, végül az 1391-ben kirobbanó erőszakhullám több tucat közösséget pusztított el. A pogrom-sorozat Sevillában indult. Négy olyan tényező is jelen volt, amelyek együtt kiterjedt erőszakhullámot eredményezhetnek.

1. 1380 körül gazdasági hanyatlás áll be a térségben, amelynek következtében szociális feszültségek alakultak ki.

2. I. János, Kasztília és León királya 1390-ben meghalt, utóda, III. Henrik még kiskorú volt. A zsidóknak védelmet nyújtó királyi hatalom tehát meggyengült, hatalmi vákuum keletkezett, a közrend megbomlott.

3. Ferrand Martinez, a sevillai érsekég tisztségviselője személyében szuggesztív és fanatikus zsidógyűlölő lépett színre. Martinez gyújtó hatású szónoklataival felkorbácsolta az indulatokat és a zsidók ellen uszította a tömeget.

4. A zsidók elkülönülő, jól megkülönböztethető kisebbséget alkottak, tehát az erőszak logikus céltáblájává váltak. Ez igaz volt a mohamedánokra is, ám őket bizonyos értelemben védte a granadai muszlim állam. Fennállt ugyanis a veszélye, hogy ha a keresztény vidékeken legyilkolják a muzulmánokat, Granadában ugyanezt fogják tenni az ottani keresztényekkel. A zsidókat ezzel szemben nem oltalmazta semmilyen politikai alakulat.

Image
Festmény a marránók titkos zsidó vallásgyakorlatáról
1391. június 6-án kora reggel lángra lobbant a sevillai zsidónegyed. A mintegy 20-30 ezer főnyi zsidó közösséget megsemmisítették: a legtöbb embert megölték, a túlélők nagy részét részét eladták a mohamedánoknak. Mások, hogy mentsék az életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám végigsöpört a térségen és átterjedt az Aragón királyságra is. Összesen mintegy 70 közösség semmisült meg, sok ezer embert mészároltak le. Az uralkodók és a helyi közigazgatási vezetők sikertelenül próbálták megfékezni a tombolást.

A pogrom-sorozat alatt és után a zsidók tömegesen keresztelkedtek meg, mivel ezzel általában el tudták kerülni a halált. A megkeresztelt zsidókat marránóknak (disznóknak) nevezték. A több tízezer „új keresztényt” gyanakodva figyelték, nem véletlenül. A halálfélelem diktálta hitváltás nyilván nem fakadhatott valódi katolikus meggyőződésből, sokan titkokban továbbra is a zsidó hitelvek szerint éltek. A „marránók” természetesen fenntartották családi, baráti kapcsolataikat, azaz részei maradtak a zsidó mikrotársadalomnak, nem tűntek el, mint csoport. Ez a helyzet kitermelte a zsidó történelem első „faji” alapú, azaz a vallási hovatartozástól elszakadó hátrányos megkülönböztetését. A náci német fajelmélet előtt 550 évvel a spanyol területeken döntő szempont lett a limpieza de sangre, azaz a vér tisztasága. 1449 és 1492 között több spanyol városban is (például Sevillában, Toledóban, Valladolidban) zavargások törtek ki, melynek során megtámadták, kifosztották és legyilkolták az „új keresztényeket”.  

Image
A lisszaboni mészárlás
A spanyol zsidók sorsa 1492-ben teljesedett be. Cordoba elfoglalásával az egyesített spanyol királyság az utolsó mohamedán államot is megsemmisítette az Ibériai félszigeten. Még ebben az évben az összes zsidót kiűzték Spanyolországból. Az „új keresztények” maradhattak, de hatalmas nyomás nehezedett rájuk. Az 1478-ban felállított, az uralkodónak alárendelt inkvizíció (az eretnekség felszámolására létrehozott egyházi vizsgáló és ítélkező hatóság) ezrével vonta kínpadra és küldte máglyára a „marránókat” azzal a - gyakran megalapozott - váddal, hogy titokban a zsidó vallást követik. (Az első főinkvizítor, a rettegett Tomás de Torquemada felmenői között egyébként szintén voltak megkeresztelkedett zsidók.) Nem csoda, hogy 1492 után „új keresztények” tömegei hagyták el Spanyolországot. Hamarosan a félsziget másik államában, Portugáliában is kiűzetés vagy megkeresztelkedés lett a zsidók sorsa. A „marránókat” sújtó üldöztetés itt sem maradt el: 1506-ban a felbőszült csőcselék kétezer kényszerkereszteltet mészárolt le Lisszabonban. Bár I. Mánuel portugál király (1495-1521) keményen megtorolta a tömegmészárlást, 1516-ban kezdeményezte az inkvizíció felállítását Portugáliában is, és - mivel szüksége volt a „marránók” szakértelmére, kapcsolataira és tőkéjére - lezárta előttük a határt.

A keresztes hadjáratok

A 11. századtól Európa más területein is rosszra fordult a zsidók helyzete. Az erőszak-hullám kezdetét az első keresztes hadjárat jelentette 1096-ban. A Szentföld visszahódítására indított vállalkozás első áldozatai nem a mohamedánok, hanem a Krisztus gyilkosainak tekintett zsidók voltak. A keresztes vezér, Gottfried Bouillon „védelmi pénz” kizsarolásával még csak megsarcolt néhány zsidó közösséget, de Emicho leiningeni gróf francia és német nemesekből, valamint közemberekből álló serege 1096 májusában már rájuk is támadt. Fittyet hányva IV. Henrik német császár tilalmára, először a speyeri zsidókra rontott, de itt a püspök, akinek jóindulatát a zsidóknak sikerült megvenni, megvédte a legtöbb zsidót. Wormsban a keresztesek már szabályos vérfürdőt rendeztek, amihez csatlakozott számos városlakó is. Ezután Mainz következett, itt megkegyelmeztek annak, aki megkeresztelkedett. A többieket a két napos tömegmészárlás során megölték. (A megkeresztelkedettek közül néhányan mélyen megbánták, hogy elhagyták hitüket, és magukra gyújtották a zsinagógát.) Kölnben az érseknek sikerült megakadályozni az összes zsidó meggyilkolását, de a például a neussi, elleri, xanteni, kerpeni zsidókat kiirtották. A mörsi és az aldenahri zsidók inkább öngyilkosok lettek, mintsem, hogy a keresztséget felvéve megmeneküljenek. Emicho egyik vezére, Volkmar júniusban már a prágai zsidókat öldökölte, majd Nyitra következett volna, de a magyarok nem tűrték, hogy országukban rablóhadak garázdálkodjanak, és szétverték a kereszteseket. Egy másik seregtestet a király, Könyves Kálmán (1095-1116) vezette hadak zúztak szét. Emichot már be sem engedték az országba. A keresztes vezér erre a mosoni Duna-hidat kezdte ostromolni, de az ő csapatait is szétszórták.

Image
A yorki Clifford's Tower. A zsidók ide húzódtak az őrjöngő tömeg elől és itt lettek öngyilkosok
Hasonló pusztításokra került sor a második hadjárat (1146-1148) során is, amikor a keresztesek német és észak-francia zsidó közösségekre rontottak. Carentanban szabályos utcai harc alakult ki a zsidók és a keresztesek között, de a zsidó ellenállást véresen leverték. A harmadik keresztes hadjárat (1189-1192) előestéjén a felkorbácsolt zsidó- és mohamedánellenes érzelmek Londonban gyilkosság-sorozattá fajultak. A frissen megkoronázott király, Oroszlánszívű Richárd kivégeztette a főkolomposokat, ám miután elhagyta Angliát, hogy csatlakozzon a hadjárathoz, a támadások újra indultak. A norwichi és stanfordi zsidó közösségek elpusztítása után a yorki zsidók lemészárlása következett (1190. március). A várba húzódó túlélők a tömeges öngyilkosságba menekültek. Néhányan hajlandóak voltak megkeresztelkedni, ám az ostromlók őket is megölték.

A fekete halál

A 14. század közepén még a keresztes hadjáratoknál is nagyobb kataklizma rázta meg Európa zsidóságát. A század első felében rossz idők jártak. A mezőgazdasági technika fejlődése lelassult, a földek kimerültek és a klíma is megváltozott, általános lehűlés kezdődött. A terméshozamok csökkentek, a népszaporulat viszont nőtt, így 1315-től gyakran ütötte fel éhínség a fejét. Az általános válság azzal tetőzött, hogy 1347-ben Itáliában megjelent a pestis, amelyet genovai hajósok hurcoltak be a Krím-félszigetről. Az orvostudomány tehetetlen volt az ismeretlen kórral szemben, amely iszonyú pusztítást végzett a leromlott fizikai állapotú népességben: 1347. és 1350. között Európa lakosságának mintegy 40-45 %-a, körülbelül 30 millió ember áldozatul esett a pestisnek.

Bár a zsidókat éppúgy pusztította a „fekete halál”, mint a keresztényeket, hamar lábra kapott a vélekedés, hogy a járványt a zsidók okozták. A kínpadra vont zsidók „bevallották”, hogy valóban ők mérgezték meg a kutakat. Az összeesküvés-elmélet szerint az egész kontinenst behálózó zsidó szervezkedést Spanyolországból irányították, itt készítették el pókokból, békákból, keresztények szívéből és megszentelt ostyából a halálos mérget, amelyet aztán Európa vizeibe öntöttek. A cél állítólag a keresztények kiirtása lett volna. Ehelyett majdnem az európai zsidóságot irtották ki. Hiába hangoztatta VI. Kelemen pápa, IV. Károly német-római császár, IV. Péter aragóniai király és mások, hogy a kútmérgezés vádja koholmány. Az apokaliptikus (végítélet-szerű) időkben, amikor a közrend amúgy is megszűnőben volt a járvány miatt, a józan szó süket fülekre talált, és a zsidók házai lángra lobbantak. Mintegy 350 zsidó közösség pusztult el Európa-szerte, főleg Ausztriában, Németországban, Spanyolországban és Franciaországban, de lemészárolták a zsidókat például Svájcban is. A megkeresztelkedés gyakran megmentette az üldözötteket, de viszonylag kevesen maradtak életben ilyen áron.

Image
A pestis egy középkori ábrázoláson
A helyi hatóságok sokszor megpróbálták megfékezni az őrjöngő, fosztogató, gyilkoló tömeget, hiszen más sem hiányzott nekik a vészterhes időkben, mint a zűrzavar, de tehetetlenek voltak. Máshol éppen a hivatalos vezetők álltak az öldöklés élére. Strassbourgban például a polgárok lecserélték a zsidókat védő városi tanácsosokat, az új vezetés pedig máglyára küldött kétezer helyi zsidót. A kivégzéssel kapcsolatban fontos tényezőre világított rá egy korabeli történetíró: „A pénz ölte meg a zsidókat. Ha szegények lettek volna és az urak nem tartoztak volna nekik, nem égették volna meg őket.” A támadások természetesen fosztogatással jártak, de a meggyilkoltak javainak elrablása mellett az anyagi haszonszerzésnek volt egy másik aspektusa is. A zsidók legnagyobb adósai gyakran a nemesség soraiból kerültek ki. A magas társadalmi presztízsű, befolyásos, ám eladósodott nemesek sokszor az antiszemita megmozdulások élére álltak, hogy megszabaduljanak nemkívánatos hitelezőiktől. 

A kiűzetések

A középkori Európában sajátos viszony alakult ki az uralkodók és a zsidók között. Ahogy Spanyolország esetében is láttuk, a zsidók védelmet kaptak a központi hatalomtól az egyre ellenségesebb környezetben, cserében tőkéjüket, szakértelmüket, és nemzetközi kapcsolatai hálójukat bocsátották az uralkodó rendelkezésére. Amikor a centrum hatalma meggyengült és a közrend felbomlott (keresztes hadjáratok, fekete halál), a zsidókra rendszerint üldöztetés, kényszerkereszteltetés, kifosztás és halál várt. A király a szokásos „zsidóadó” mellett gyakran további anyagi előnyöket csikart ki a védelmére szoruló közösségektől. Teljes kifosztásuk azonban nem állt az uralkodó érdekében, hiszen akkor egyik legfőbb jövedelemforrását vesztette volna el. Az általános tendenciák nem kedveztek a zsidóknak: a katolikus egyház fokozatos szellemi és politikai térnyerése éppúgy hátrányos helyzetbe hozta őket, mint az, hogy egyre erősödtek a keresztény kereskedői csoportok, sőt a sokáig szinte kizárólag zsidó területnek tekinthető pénzpiacokon is megjelentek a keresztények (például a keresztes hadjáratokban kikovácsolódott ún. templomos lovagrend.) Az uralkodó és a zsidók közti alkuegyensúly felborult. A királyra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy lépjen fel „védenceivel” szemben, ugyanakkor a zsidók egyre kevesebbet tudtak nyújtani az uralkodóknak. A folyamat logikusan torkollott a zsidók kifosztásába és kiűzésébe. 1290-ben Angliából, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1496/97-ben Portugáliából kellett távozniuk.

Image
A spanyol uralkodó végzése a zsidók kiűzetéséről
(Vallási buzgalmában Nagy Lajos magyar király (1340-1380) is kikergette őket, ám miután belátta, hogy a magyarországi gazdasági élet nem lehet meg zsidók nélkül, visszahívta a száműzötteket.) A menekültek ott telepedtek le, ahol még megtűrték őket, ez viszont a zsidó népesség koncentrációját és a konfliktusok éleződését eredményezte. Így a száműzetés lavinája fokozatosan dagadt. 1421. és 1492. között elkergették őket például Bécsből, Linzből, Kölnből, Augsburgból, Bajorországból, a morva királyi városokból, Perugiából, Vicenzából, Pármából, Milánóból, Luccából, Velencéből és egész Toscanából. A kiűzöttek keletre vándoroltak, és bár itt is érték őket atrocitások (1495-ben például kiutasították őket Krakkóból és Litvániából), sikerült letelepedniük Kelet-Európában. A gazdasági élet, a kereskedelem és a pénzpiacok nyugathoz viszonyított fejletlensége miatt itt hasznosítani tudták szociológiai adottságaikat. Az európai zsidó populáció súlypontja keletre helyeződött át.  

A középkori zsidóüldözések fogalmi definíciója többrétű. A középkori zsidóság népvallásnak tekinthető, azaz – ahogy már említettük – egyszerre etnikai és vallási csoport is. Sokan kiváltak a zsidó közösségből és önként, vagy a fenyegetésnek engedve megkeresztelkedetek. A zsidók szemében nem voltak zsidók többé (bár erről a kérdésről hosszú vitákat folytattak a zsidó vallási vezetők), és általában a keresztény külvilág sem tekintette őket többé annak. Sokan így menekülhettek meg például a keresztesek pusztításai idején. Máskor viszont (például az Ibériai félszigeten a 14-15. században), a megkeresztelkedés ellenére változatlanul a zsidókhoz sorolták őket, vagy legjobb esetben úgy tekintettek rájuk, mint akik a két vallás közti „senkiföldjén” élnek. Ennek súlyos következményei is lehettek, erre jó példa az 1506-os lisszaboni mészárlás, amely során százával gyilkolták meg az „új keresztényeket”. Hogy mennyire összemosódott vallás és etnikum, és mennyire bonyolult volt a vallást váltó zsidók helyzete, jól mutatja az is, hogy például Portugáliában külön „nemzetiségnek” (homens de nação) tartották a megkeresztelkedett zsidók csoportját.  A középkori zsidóüldözésekben tehát egyszerre van jelen a totális ordocídium (hiszen a kiűzetésekkel az uralkodók fel akarták számolni a zsidó vallást országaik területén) és az etnikai atrocitás (pogromok). Ez helyenként etnikai tömeggyilkosságokba (egész zsidó közösségek elpusztítása) torkollik.  A tömeges kényszerkeresztelések az etnocídium tipikus példáinak tekinthetők.

Könyvajánló

Esther Benbassa – Aron Rodrigue: A szefárd zsidók története. Budapest, 2003, Osiris.

Heinrich Graetz: A zsidók egyetemes története. 1-5. köt. Budapest, 1908, Phőnix.

Hahn István: A zsidó nép története. Budapest, 1995, Makkabi.

Paul Johnson: A zsidók története. Budapest, 2001, Európa.

Kákosy László: Ré fiai. Budapest, 1979, Gondolat.

Spiró György: Fogság. Budapest, 2005, Magvető.