Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
Vallásháborúk a középkorban

1. A keresztes hadjáratok 

Jeruzsálem három világvallás kiemelten fontos, szent helye. A zsidók ősi fővárosukat, a keresztények Jézus halálának helyszínét, az iszlám-hívők Mohamed próféta égi utazásának egyik állomását tisztelik benne. A város a 7. században került a mohamedánok kezére és bár a Krisztus-hívő zarándokok általában eljuthattak szent helyeikre, a keresztény világ számára az iszlám uralom a Szentföld megszállását jelentette. Az előtörő mohamedánokkal szemben egy ideig a keresztény érdekek védelmezőjének tekintették a Kelet-Római Birodalomból létrejött Bizánci Birodalmat, ám miután 1071-ben az örményországi Manzikertnél a szeldzsuk törökök szétzúzták a bizánci hadsereget, a birodalom jelentősen vesztett erejéből.  

A hadjáratok

Image
Bouillon Gottfried, az első keresztes hadjárat egyik vezetője
Ebben a helyzetben hirdette meg II. Orbán pápa 1095 novemberében a keresztes hadjáratot. Az egyházfő arra hivatkozott, hogy a keleti keresztények a nyugat segítségét kérik (ez egyébként igaz volt), és felhívott mindenkit: csatlakozzon a vállalkozáshoz, melynek célja Jeruzsálem és a Szentföld (keresztény szempontból) felszabadítása. A pápa lépése hatalmas lelkesedést váltott ki a nyugati keresztény (latin) világból. Az egyház annak a lehetőségét látta a vállalkozásban, hogy az 1054-es szakadás után, melynek során a keleti és a nyugati kereszténység elvált egymástól, most befolyását fegyverrel tudja kiterjeszteni a keleti területekre. A hadjárat vezetésével megbízott előkelők (lovagok) hírnév, birtok és gazdagság reményében vágtak neki az útnak. Mivel Nyugat-Európa számos területén a nemesi birtokot az elsőszülött fiú örökölte, sok előkelő származású, de föld nélküli lovag nagy lehetőséget látott a vállalkozásban. A kor termelési viszonyaihoz képest túlnépesedett régiókból érkezett, nincstelen, túladóztatott tömegek a szabadságért indultak keletnek. Ezek mellett természetesen a legtöbb szervezőt és résztvevőt a keresztény vallásos meggyőződés is mozgatta: a hit, hogy a Szentföld felszabadítása a nyugat kötelessége.

1096 tavaszán a még szervezetlen keresztes hadak önjelölt vezéreik parancsát követve fosztogatni és gyilkolni kezdték Németország zsidóit. A IV. Henrik császár és az egyház felszólításait figyelmen kívül hagyó sereg betört Magyarországra, de itt Könyves Kálmán király csapatai szétverték a kereszteseket. A gyászos, félrecsúszott hadjárat után alaposabb szervezésbe kezdtek az egyházi vezetők és a főurak. 1096 augusztusában megindultak a keresztes hadak, és elhagyva Európát, majd a Bizánci Birodalmat, lassan, de sikeresen haladtak előre. Az elfoglalt területeken kis keresztes államokat hoztak létre. 1099 júniusában megérkeztek Jeruzsálem alá. A várost védő muszlim parancsnok kiüldözte Jeruzsálem keresztény lakóit, mert a korábbi várostromok során előfordult, hogy a bent lévő keresztények segítséget nyújtottak a falakat támadó hitsorsosaiknak.

Image
Jeruzsálem elfoglalása
A várost egyhavi ostrom után, július 15-én el is foglalták. A moszlim parancsnok, Iftikár és testőrsége hatalmas összegekkel megvásárolta az életét, ők elhagyhatták Jeruzsálemet. A többieknek azonban nem kegyelmeztek a győztesek: a lakosságot, férfiakat, nőket, gyerekeket az utolsó szálig lemészárolták. A módszerek változatosak voltak. Volt, akit lefejeztek, másokat elégettek, lenyilaztak vagy a várfalról hajítottak le. Egy keresztes visszaemlékezése szerint az ostromot követő napon Jeruzsálem utcáin térdig gázolt a muszlim holttestekben. A zsidók központi templomukba menekültek, de a győztesek rájuk gyújtották az épületet: valamennyi zsidó bennégett. 

Jeruzsálem bevételét követően expanzió következett. I. és II. Balduin királyok (1101-1118 és 1118-1131) alatt a lovagok egész Palesztinát uralmuk alá hajtották, Türosz és Aszkalon kikötővárosainak kivételével. Ezután viszont a hódítók folyamatos védekezésre kényszerültek a meg-meg újuló mohamedán támadásokkal szemben. Bár Európából még több keresztes hadjárat is indult a szentföldi keresztények megsegítésére, a 13. század végére a lovagok államai megsemmisültek az iszlám csapásai alatt.  

Jeruzsálem, Haifa, Edessza

Image
Szaladin
Jeruzsálemet 1187-ben Szaladin (Szaláh ad-Din), a mohamedán területeket egyesítő, keménykezű hadvezér foglalta vissza. Annak ellenére, hogy az 1099-es vérfürdő élénken élt a muszlimok emlékezetében, Szaladin felajánlotta a védőknek, hogy feltétel nélküli megadás esetén a keresztényeket nem bántja, de váltságdíjat kell fizetniük. Az alku létrejött, harmincezer dínáért hétezer ember szabad elvonulást kapott, több ezerre viszont a rabszolgaság várt. A krónikák szerint a városkapun kivánszorgó szerencsétlenek látványa annyira megindította Szaladint, hogy több száz rabot elengedett, majd szabadságot adott minden idős férfinek és nőnek. Ezzel nem csak a várost foglalta vissza szinte kardcsapás nélkül, hanem szép jövedelemre is szert tett, ráadásul a kegyes uralkodó és hadvezér képét is sikerült magáról kialakítania. Ahogy Caesar politikusi profiljának fontos részét képezte a „clementia” (kegyesség) erénye, úgy Szaladin is adott arra, hogy nevét a „murúa” (lovagiasság) fogalmával kössék össze. Jeruzsálem védőinek megkímélésével ezt el is érte, még a keresztény történetírók is elismeréssel szóltak róla. 

Jeruzsálem még kétszer cserélt gazdát. 1229-ben a hatodik keresztes hadjárat legnagyobb sikereként II. Frigyes német-római császár tárgyalásos úton visszaszerezte a szent várost, amelybe aztán  - hosszú századokra - 1244-ben ismét a mohamedánok vonultak be győztesen. Az utóbbi uralomváltás már korántsem volt olyan békés, mint az 1187-es. A harcok során a mohamedánok sok szerzetest és apácát a templomokban öltek meg. A lakosság nagy részét szabadon engedték, a keresztények el is indultak a tengerpart felé. Amikor azonban elterjedt közöttük, hogy Jeruzsálem ismét a keresztesek kezén van, a menekülők tömegesen áramlottak vissza a városba, ahol a győztesek százával gyilkolták le őket. A vérengzés túlélőit rabszolgának adták el.

A palesztinai muszlim-keresztény háborúk más hadszínterein is előfordultak tömegmészárlások. 1100 nyarán például a haifai zsidók és muzulmánok között rendeztek vérfürdőt a keresztesek, míg a mohamedán csapatok 1144-ben Edesszában irtották ki a katolikusokat. Ez a város az egyik keresztes állam központja volt. A mohamedán győztesek csak a nyugati keresztényekre sújtottak le, mivel őket betolakodó hódítóknak tartották. A jakobita, örmény és görög keresztényeket nem csupán megkímélték, hanem némi autonómiát is biztosítottak nekik. A katolikus férfiakra viszont halál, asszonyaikra és gyermekeikre rabszolgaság, templomaikra pusztulás várt.                          

A keresztes hadjáratok két évszázados történetének erőszakos cselekményeit nehéz tisztán definiálni. A konfliktus alapvetően kulturális-vallási jellege nyilvánvaló, hiszen a háború éppen azért indult, hogy a keresztény világ átvegye az uralmat a Szentföld felett a mohamedánoktól. Ez a világnézeti összecsapás gyakran etnikai, „nemzeti” (a ma használatos fogalom értelmében ekkor még nem voltak nemzetek) konfliktust is jelentett, hiszen európaiak háborúztak arabokkal. Jeruzsálem védőinek és lakóinak 1099-es lemészárlása így egyszerre tekinthető etnikai tömeggyilkosságnak és ordocídiumnak is. Edessza 1144-es feldúlása hasonlóképpen kettős, bár itt a vallási hovatartozás nagyon erősen meghatározta az áldozati csoportot, hiszen csak a katolikus keresztényeket gyilkolták meg, azaz a hangsúly itt az ordocidiális elemen van.  

2. A katharok kiirtása

Az 1200-as évek elején Dél-Franciaország lakóinak nagy része a kathar egyház tagjának vallotta magát. Néhány évtizeden belül a kereszténységnek ez az irányzata gyakorlatilag eltűnt: a katharokat és eszméiket tűzzel-vassal kiirtották.  

A katharok

A 12. század végére a katolikus egyház inkább volt erős gazdasági alapokon álló, jól szervezett bürokráciával rendelkező, külpolitikai érdekeit keményen érvényesítő világi állam, mint evangéliumi hívőközösség. Európa-szerte számos keresztény reformmozgalom indult, amelyek a szegénységhez, az egyszerűséghez való visszatérést hirdették. Egy részüket az egyház integrálta és megszelídítette (ezek lettek a koldulórendek), másokat – amelyek nem ismerték el hatalmát – eretneknek bélyegzett és szellemi, majd fizikai harcot indított ellenük. 

A „tiszták” (a katharosz görögül: tiszta) eretnekmozgalma Franciaország déli részén, Languedoc régióban nagy népszerűségnek örvendett. Nem csak a köznép, hanem számos helyi birtokos nemes is csatlakozott az Albi városáról albigensnek is nevezett irányzathoz. A katharizmus hívei szerint a világ jóra és rosszra oszlik. Minden anyagi a rosszhoz, a sötéthez, minden szellemi a jóhoz, a fényhez kapcsolódik. Még azt sem fogadták el, hogy Jézus anyagi, testi valójában megjelent a Földön, az ő alakját fényangyalnak látták. Már önmagában ez is eretnekség volt a katolicizmus szemében, a katharok ráadásul élesen bírálták az egyház világi hatalmát, gazdagságát. III. Ince pápa (1198-1216) térítő delegációkat küldött Dél-Franciaországba, ezek azonban nem jártak sikerrel. A pápa már keményebb eszközök bevetését fontolgatta, amikor egyik követének meggyilkolása megadta a háborús ürügyet: 1208-ban keresztes hadjáratot hirdetettek a kathar eretnekek ellen. Ahogy II. Orbán 1095-ben, a pápa most is bűnbocsánatot ígért a résztvevőknek és a meghódított területek megszerzésével is kecsegtette a kereszteseket. A főleg észak-francia lovagokból és egyháziakból verbuválódott had vezetésére II. Fülöp Ágost francia királyt (1180-1223) kérte fel, de ő elhárította a feladatot, mert éppen az angol uralkodóval hadakozott.   

Az eretnekség kiirtása

Image
Simon de Monfort
A hadjárat 1209-ben indult Simon de Monfort gróf vezetésével. A háború rögtön egy brutális mészárlással kezdődött. Júliusban a keresztes hadak Béziers alá értek. A város vegyes lakosságú volt, katolikusok éppúgy éltek falai között, mint katharok. A támadók felszólították a béziersi katolikusokat, hogy adják ki eretnek polgártársaikat, ők azonban ezt megtagadták, annak ellenére, hogy a pápa küldötte is megérkezett a hadakkal. Valószínűleg inkább észak-francia inváziónak látták a háborút, mint szent katolikus vállalkozásnak. A pápai követ, Arnaud-Amaury szörnyű példát akart statuálni mindjárt a hadjárat elején. Mikor a keresztesek elfoglalták a Béziers-t, és többen meg akarták kímélni a katolikus városlakókat, a küldött kiadta a parancsot: „Öljétek meg mind. Isten majd felismeri az övéit”. A város lakosságának nagy részét, több mint tízezer embert mészároltak le aznap, többségük katolikus volt. 

A tömeggyilkosság megtette a hatását, több város is harc nélkül megadta magát. Ennek ellenére az irtóhadjárat dühe nem hagyott alább. (Bár ez egyik fő kathar fészket, Carcassone-t csak kifosztották, de lakóit nem mészárolták le.) Minerve-ben például máglyára küldték a hitüket megtagadni nem kívánó katharokat, Lavaur-ban szintén. Itt a várurat felakasztották, húgát előbb tömegesen megerőszakolták, majd egy kútba hajították és megkövezték. Marmand 5 ezer főnyi lakosságát kiirtották, és ez történt Labécède népével is.

Image
Carcassone, az egyik kathar erősség
A háború két évtizeden keresztül tombolt. Egyes szakaszokban a katharok képesek voltak hatékony ellentámadásokra és visszaverték a kereszteseket, amikor azonban a francia uralkodók is bekapcsolódtak a katolikus oldalon, az eretnekek végső vereséget szenvedtek. 1229-re IX. Lajos francia király országához csatolta az elpusztított régiót, és az egyház is megkapta amit akart: Toulouse-ban felállították az inkvizíciót. Az egyházi vizsgáló bizottság tovább küzdött az eretnekek ellen. Azokat, akik nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket, máglyán égették el. Az inkvizíció brutális módszerei miatt újabb és újabb kathar-lázadásokra került sor, amelyeket azonban sorra levertek. Az utolsó erőd, Quéribus 1255-ben esett el, az katharizmus a 14. század első évtizedeire teljesen eltűnt. A kathar hadjáratoknak két messze ható történeti következménye volt: a katolikus egyház megerősödése és a francia uralkodó hatalmának földrajzi kiterjeszte.  

A katharizmus felszámolása a totális ordocídium egyik legjellemzőbb esete. A katolikus egyház célja az eretnekség megsemmisítése volt, amely gyakran együtt járt az eretnekek fizikai megsemmisítésével, de nem feltétlenül. Aki megtagadta hitét és megszűnt katharnak lenni, az gyakran életben maradhatott. A béziersi katolikusok legyilkolása csak látszólag mond ennek ellent. A tömegmészárlás ugyanis elrettentő példaként szolgált a hadjárat elején a többi város számára, amelyek esetleg nem kívánták volna kiszolgáltatni a katharokat, tehát éppen a kathar-ellenes hadjárat kíméletlen elszántságát mutatja.

Könyv- és linkajánló

Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. Budapest, 2005, Osiris.

Uszáma ibn Munquidz: Intelmek könyve. Egy szíriai emír memoárja a keresztes háborúk korából. Budapest, 2006, Corvina.

Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Budapest, 2002, Osiris.

http://xenophongroup.com/montjoie/albigens.htm