1. A keresztes hadjáratok Jeruzsálem három világvallás kiemelten fontos, szent helye. A zsidók ősi fővárosukat, a keresztények Jézus halálának helyszínét, az iszlám-hívők Mohamed próféta égi utazásának egyik állomását tisztelik benne. A város a 7. században került a mohamedánok kezére és bár a Krisztus-hívő zarándokok általában eljuthattak szent helyeikre, a keresztény világ számára az iszlám uralom a Szentföld megszállását jelentette. Az előtörő mohamedánokkal szemben egy ideig a keresztény érdekek védelmezőjének tekintették a Kelet-Római Birodalomból létrejött Bizánci Birodalmat, ám miután 1071-ben az örményországi Manzikertnél a szeldzsuk törökök szétzúzták a bizánci hadsereget, a birodalom jelentősen vesztett erejéből. A hadjáratok  Bouillon Gottfried, az első keresztes hadjárat egyik vezetője 1096 tavaszán a még szervezetlen keresztes hadak önjelölt vezéreik parancsát követve fosztogatni és gyilkolni kezdték Németország zsidóit. A IV. Henrik császár és az egyház felszólításait figyelmen kívül hagyó sereg betört Magyarországra, de itt Könyves Kálmán király csapatai szétverték a kereszteseket. A gyászos, félrecsúszott hadjárat után alaposabb szervezésbe kezdtek az egyházi vezetők és a főurak. 1096 augusztusában megindultak a keresztes hadak, és elhagyva Európát, majd a Bizánci Birodalmat, lassan, de sikeresen haladtak előre. Az elfoglalt területeken kis keresztes államokat hoztak létre. 1099 júniusában megérkeztek Jeruzsálem alá. A várost védő muszlim parancsnok kiüldözte Jeruzsálem keresztény lakóit, mert a korábbi várostromok során előfordult, hogy a bent lévő keresztények segítséget nyújtottak a falakat támadó hitsorsosaiknak.  Jeruzsálem elfoglalása Jeruzsálem bevételét követően expanzió következett. I. és II. Balduin királyok (1101-1118 és 1118-1131) alatt a lovagok egész Palesztinát uralmuk alá hajtották, Türosz és Aszkalon kikötővárosainak kivételével. Ezután viszont a hódítók folyamatos védekezésre kényszerültek a meg-meg újuló mohamedán támadásokkal szemben. Bár Európából még több keresztes hadjárat is indult a szentföldi keresztények megsegítésére, a 13. század végére a lovagok államai megsemmisültek az iszlám csapásai alatt. Jeruzsálem, Haifa, Edessza  Szaladin Jeruzsálem még kétszer cserélt gazdát. 1229-ben a hatodik keresztes hadjárat legnagyobb sikereként II. Frigyes német-római császár tárgyalásos úton visszaszerezte a szent várost, amelybe aztán - hosszú századokra - 1244-ben ismét a mohamedánok vonultak be győztesen. Az utóbbi uralomváltás már korántsem volt olyan békés, mint az 1187-es. A harcok során a mohamedánok sok szerzetest és apácát a templomokban öltek meg. A lakosság nagy részét szabadon engedték, a keresztények el is indultak a tengerpart felé. Amikor azonban elterjedt közöttük, hogy Jeruzsálem ismét a keresztesek kezén van, a menekülők tömegesen áramlottak vissza a városba, ahol a győztesek százával gyilkolták le őket. A vérengzés túlélőit rabszolgának adták el. A palesztinai muszlim-keresztény háborúk más hadszínterein is előfordultak tömegmészárlások. 1100 nyarán például a haifai zsidók és muzulmánok között rendeztek vérfürdőt a keresztesek, míg a mohamedán csapatok 1144-ben Edesszában irtották ki a katolikusokat. Ez a város az egyik keresztes állam központja volt. A mohamedán győztesek csak a nyugati keresztényekre sújtottak le, mivel őket betolakodó hódítóknak tartották. A jakobita, örmény és görög keresztényeket nem csupán megkímélték, hanem némi autonómiát is biztosítottak nekik. A katolikus férfiakra viszont halál, asszonyaikra és gyermekeikre rabszolgaság, templomaikra pusztulás várt.
A keresztes hadjáratok két évszázados történetének erőszakos cselekményeit nehéz tisztán definiálni. A konfliktus alapvetően kulturális-vallási jellege nyilvánvaló, hiszen a háború éppen azért indult, hogy a keresztény világ átvegye az uralmat a Szentföld felett a mohamedánoktól. Ez a világnézeti összecsapás gyakran etnikai, „nemzeti” (a ma használatos fogalom értelmében ekkor még nem voltak nemzetek) konfliktust is jelentett, hiszen európaiak háborúztak arabokkal. Jeruzsálem védőinek és lakóinak 1099-es lemészárlása így egyszerre tekinthető etnikai tömeggyilkosságnak és ordocídiumnak is. Edessza 1144-es feldúlása hasonlóképpen kettős, bár itt a vallási hovatartozás nagyon erősen meghatározta az áldozati csoportot, hiszen csak a katolikus keresztényeket gyilkolták meg, azaz a hangsúly itt az ordocidiális elemen van. 2. A katharok kiirtása Az 1200-as évek elején Dél-Franciaország lakóinak nagy része a kathar egyház tagjának vallotta magát. Néhány évtizeden belül a kereszténységnek ez az irányzata gyakorlatilag eltűnt: a katharokat és eszméiket tűzzel-vassal kiirtották. A katharok A 12. század végére a katolikus egyház inkább volt erős gazdasági alapokon álló, jól szervezett bürokráciával rendelkező, külpolitikai érdekeit keményen érvényesítő világi állam, mint evangéliumi hívőközösség. Európa-szerte számos keresztény reformmozgalom indult, amelyek a szegénységhez, az egyszerűséghez való visszatérést hirdették. Egy részüket az egyház integrálta és megszelídítette (ezek lettek a koldulórendek), másokat – amelyek nem ismerték el hatalmát – eretneknek bélyegzett és szellemi, majd fizikai harcot indított ellenük. A „tiszták” (a katharosz görögül: tiszta) eretnekmozgalma Franciaország déli részén, Languedoc régióban nagy népszerűségnek örvendett. Nem csak a köznép, hanem számos helyi birtokos nemes is csatlakozott az Albi városáról albigensnek is nevezett irányzathoz. A katharizmus hívei szerint a világ jóra és rosszra oszlik. Minden anyagi a rosszhoz, a sötéthez, minden szellemi a jóhoz, a fényhez kapcsolódik. Még azt sem fogadták el, hogy Jézus anyagi, testi valójában megjelent a Földön, az ő alakját fényangyalnak látták. Már önmagában ez is eretnekség volt a katolicizmus szemében, a katharok ráadásul élesen bírálták az egyház világi hatalmát, gazdagságát. III. Ince pápa (1198-1216) térítő delegációkat küldött Dél-Franciaországba, ezek azonban nem jártak sikerrel. A pápa már keményebb eszközök bevetését fontolgatta, amikor egyik követének meggyilkolása megadta a háborús ürügyet: 1208-ban keresztes hadjáratot hirdetettek a kathar eretnekek ellen. Ahogy II. Orbán 1095-ben, a pápa most is bűnbocsánatot ígért a résztvevőknek és a meghódított területek megszerzésével is kecsegtette a kereszteseket. A főleg észak-francia lovagokból és egyháziakból verbuválódott had vezetésére II. Fülöp Ágost francia királyt (1180-1223) kérte fel, de ő elhárította a feladatot, mert éppen az angol uralkodóval hadakozott.
Az eretnekség kiirtása  Simon de Monfort A tömeggyilkosság megtette a hatását, több város is harc nélkül megadta magát. Ennek ellenére az irtóhadjárat dühe nem hagyott alább. (Bár ez egyik fő kathar fészket, Carcassone-t csak kifosztották, de lakóit nem mészárolták le.) Minerve-ben például máglyára küldték a hitüket megtagadni nem kívánó katharokat, Lavaur-ban szintén. Itt a várurat felakasztották, húgát előbb tömegesen megerőszakolták, majd egy kútba hajították és megkövezték. Marmand 5 ezer főnyi lakosságát kiirtották, és ez történt Labécède népével is.  Carcassone, az egyik kathar erősség A katharizmus felszámolása a totális ordocídium egyik legjellemzőbb esete. A katolikus egyház célja az eretnekség megsemmisítése volt, amely gyakran együtt járt az eretnekek fizikai megsemmisítésével, de nem feltétlenül. Aki megtagadta hitét és megszűnt katharnak lenni, az gyakran életben maradhatott. A béziersi katolikusok legyilkolása csak látszólag mond ennek ellent. A tömegmészárlás ugyanis elrettentő példaként szolgált a hadjárat elején a többi város számára, amelyek esetleg nem kívánták volna kiszolgáltatni a katharokat, tehát éppen a kathar-ellenes hadjárat kíméletlen elszántságát mutatja. Könyv- és linkajánló Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. Budapest, 2005, Osiris. Uszáma ibn Munquidz: Intelmek könyve. Egy szíriai emír memoárja a keresztes háborúk korából. Budapest, 2006, Corvina. Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Budapest, 2002, Osiris. http://xenophongroup.com/montjoie/albigens.htm |
