1. A hererók elpusztítása 

Német gyarmati uralom Délnyugat-Afrikában

Amikor a gyarmatosító európai nagyhatalmak felosztották Afrika egyes területeit, a mai Namíbia nagy része 1884-ben Németország uralma alá került, Német Délnyugat-Afrika néven. (A gyarmat első császári biztosa Heinrich Göring volt, akinek fiát, Hermann Göringet a náci Németország birodalmi marsalljaként ismerte meg a világ.) A vidék őslakosai az állattartó, nomád hererók és namák voltak. Bár a két nép szinte végigharcolta történelmét, néhány év alatt kiderült, hogy az igaz ellenség az új, európai hatalom. A németek – ahogy a többi gyarmatosító állam is  – meg voltak győződve arról, hogy az őslakosok alsóbbrendűek, egyetlen feladatuk, hogy szolgálják a felsőbbrendű európai „fajt”. Ennek megfelelően brutális elnyomó rendszert építettek ki Délnyugat-Afrikában. Az afrikaiak legelőit elvették, a víznyerő helyekre rátették a kezüket. Formális megállapodást kötöttek velük, amelyben elismerték jogaikat, ám egy pillanatra sem tartották be a szerződést. Német telepesek jelentek meg, akik azt tették az afrikaiakkal, amit akartak. A verés, a nemi erőszak és a gyilkosság sem volt ritka, a német bíróságok pedig mindig a telepeseknek adtak igazat.

1903-ban a kormányzat amerikai mintára  rezervátumba akarta kényszeríteni a hererókat, és megkezdte az ún. Otavi-vasútvonal építését, amelyhez nem csak azokat a területeket követelte a bennszülöttektől, ahol a sínek áthaladtak, hanem egy széles zónát a vonal mindkét oldalán, és a kutak feletti ellenőrzést is. Az addig lépésről hátráló afrikaiak nem tűrtek tovább, hanem fegyveres szervezkedésbe kezdtek.  

Megsemmisítő háború

A hererók főnöke, Samuel Maherero gondosan előkészítette a felkelést. 1903 és 1904 fordulóján alkalmasnak tűnt a helyzet, hiszen a német katonaság nagy részét a gyarmatbirodalom más részein vetették be. Maherero követeket menesztett a namákhoz, hogy csatlakozzanak a felkeléshez, ők azonban visszautasították a felkérést. A főnök megtiltotta harcosainak, hogy a németeken kívül bármely más európait megtámadjanak, jól tudván, hogy saját helyzetét nehezíti, ha az angolokat vagy a búrokat (holland eredetű dél-afrikai telepeseket) magára haragítja.

Az 1904. január 12-én kitört felkelés meglepte a németeket. Az első hullámban a hererók több mint száz katonát és telepest öltek meg. Asszonyok és gyerekek is áldozatul estek, bár állítólag Maherero azt is kikötötte, hogy őket nem lehet bántani. A német kormányzó, Theodor Leutwine - aki egyébként a felkelés előtt elfogadható személyes viszonyt ápolt Mahereróval  - hajlandó lett volna tárgyalni a felkelőkkel, de Berlin ezt megtiltotta neki.

A két ülő alak: Leutwein és Maherero

Trotha nem pusztán a herero katonai ellenállást kívánta szétzúzni, hanem a hererókat, mint etnikai csoportok kívánta megsemmisíteni. A vezérkari főnökségnek küldött jelentésében ezt írta: „[Leutwein a] tárgyalások folytatását javasolta, azt állítva, hogy a hererók olyan munkaerőforrást jelentenek, amire a jövőben szükségünk lesz. Nekem teljesen más a véleményem. Úgy vélem, ezt a népet, mint olyant, el kell pusztítani, és ha ez taktikailag nem lehetséges, el kell űzni az országból”.

Lothar von Trotha

A tábornok ennek megfelelő haditervet dolgozott ki a háború egyetlen igazi, és döntőnek bizonyult csatájára. 1904. augusztus 11-én Waterbergnél megütköztek a hererók és a németek. Von Trotha úgy állította fel csapatait, hogy az afrikaiaknak egyetlen menekülési útjuk maradjon: a Kalahári sivatag. A tábornok számítása bevált, több tízezer herero kényszerült a pusztaságba. A németek a területet lezárták, a kutakat megmérgezték vagy szorosan őrizték. Az afrikaiak többször is megpróbáltak kitörni, de visszaverték vagy rövid üldözés után megölték őket. Von Trotha így indokolta taktikáját: „Két lehetőség volt: a herero népet vagy kiirtjuk vagy – ha ez katonailag lehetetlen – kiűzzük a területről … Kiadtam a parancsot, hogy végezzék ki a foglyokat, a nőket és a gyermekeket pedig küldjék a sivatagba.” Az irtóháború eredményeképpen sok ezer herero halt szomjan a sivatagban. Ahogy a hivatalos hadijelentés fogalmazott: „A hónapokig tartó könyörtelen sivatagi blokád bevégezte a megsemmisítés nagy művét. A haldoklók hörgése és eszelős jajongása felverte a végtelen fenséges csendjét … Az esős évszak beálltával a német járőrök csontvázakat találtak több, 12-16 méter mély száraz gödör körül, amelyeket az afrikaiak hiába ástak annak reményében, hogy vizet találnak.”

A waterbergi csata és a blokád ellenére nem sikerült minden hererót kiirtani. Volt, aki a szomszédos angol területekre menekült (például egy kisebb csapat élén maga Maherero), mások Délnyugat-Afrikában bujkáltak. Von Trotha 1904. október 2-i parancsában leszögezte: „Ha hererót találunk a német terület határain belül, lelőjük, akár van nála fegyver, akár nincs, akár van vele jószág, akár nincs.”.   

Koncentrációs táborok  

Mint kiderült, von Leutweinnak igaza lett: a hererók legyilkolása valóban munkaerőhiányt eredményezett. A Németországon belüli és a nemzetközi közvélemény is egyre nagyobb nyomást gyakorolt II. Vilmos német császárra, hogy vessen véget a népirtásnak.

Elfogott hererók

A német lágerekben az afrikaiakat borzalmas körülmények között dolgoztatták. A foglyok a német vállalatok számára jelentettek ingyen munkaerőt. A verés, az éheztetés, a nemi erőszak és a gyilkosság mindennapos volt. Egy 1905-ös jelentés szerint 4137 férfit és 10.632 nőt tartottak fogva a koncentrációs táborokban. (Nagy részük herero volt, de namákat is internáltak.) Egy éven belül 7862 fogoly meghalt, tehát az elhurcoltak több mint a fele. Mindez azt jelentette, hogy a népirtás folytatódott, csak más módszerekkel. A legszörnyűbb híre a lüderitzbuchti, swakopmundi és karibibi tábornak volt. Egy szemtanú beszámolója szerint Swakopmundban „sokan szó szerint éhen haltak. Azokat, akik nem dolgoztak, kegyetlenül megkorbácsolták. Láttam olyan nőket, akiket csákánnyal ütöttek agyon … Saját szememmel láttam hat fiatal nőt, akiket német katonák gyilkoltak meg. Szuronnyal szúrták őket agyon.” Egy brit állampolgár a lüderitzbuchti táborba jutott be: „észrevettem vagy ötszáz bennszülött nőt, akik a tengerparton feküdtek. Nyilvánvalóan az éhhalál vár rájuk … Máshol női holttesteket láttam, amelyekből ragadozó madarak lakmároztak. Némelyiküket láthatóan halálra verték”. 1908-ban - többek között a német parlamenti ellenzék tiltakozásainak hatására - felszámolták a koncentrációs táborokat. A farmokra szétszórt túlélőknek fémbilétát kellett a nyakukban hordani, melyen regisztrációs számuk volt feltűntetve. A hererókat pontosan nyilvántartó németek bármikor ingyenmunkára kötelezhették őket. 1904-ben még 80 ezer herero élt Délnyugat-Afrikában, 1911-ben már csak 15.130. Még akkor is kijelenthető, hogy a németek 7 év leforgása alatt kiirtották a herero nép döntő többségét, ha nyilvánvaló, hogy az 1911-es számban nincsenek benne azok, akik a környező országokba menekültek.

Kiéhezett hereró foglyok

Orvosi kísérletek

A náci orvosok zsidókon és romákon végzett áltudományos kísérleteinek előképeként az afrikai foglyokat is „vizsgálatoknak” vetették alá. A munkát 1908-tól Dr. Eugen Fischer vezette, aki a korabeli, divatos fajelméleteket kívánta igazolni, melyek szerint a „fajok” keveredése káros a „magasabb rendű fajra” nézve. Ezért Délnyugat-Afrikában elsősorban a vegyes házasságokból született gyerekeket vizsgálta. A wroclawi és berlini egyetemekre herero és nama koponyák, felakasztott afrikaiak holttestei érkeztek – további vizsgálatok céljából. „Eredményeit” Fischer később két könyvben is összefoglalta, amelyek közül a másodikat („Az emberi öröklés alapelvei és a faji tisztaság”) Hitler is olvasta. 1927-ben Berlin-Dahlemben felállították a II. Vilmos Császár Antropológiai Emberi Örökléstani és Genetikai Intézetet, amely a fajelmélet alapján álló, az emberi „fajok” genetikai „nemesítésével” foglalkozó eugenika fellegvára lett. Igazgatójává Dr. Fischert nevezték ki. 1942-ben a posztot Otmar von Verschuer vette át. Az új igazgató ösztöndíjat harcolt ki kedves tanítványa, egy bizonyos Josef Mengele számára, hogy az kutatásokat folytathasson – Auschwitz-Birkenauban.      

A hererók kiirtása a német katonai kormányzat feltett szándéka volt. Von Trotha jelentései egyértelműen leszögezték, hogy ez az első számú cél. Elűzésüket a tábornok csak akkor tartotta volna reális alternatívának, ha a megsemmisítés katonailag lehetetlennek bizonyul. Ezt támasztja alá a waterbergi csata terve és menete is, amelyben az elérendő hadicél a hererók sivatagba szorítása volt. A népirtás a koncentrációs táborokban is folytatódott, a németek itt követték először a stratégiát, melyet a második világháború során „munka általi megsemmisítés” (Vernichtung durch Arbeit) néven a zsidókkal és másokkal szemben alkalmaztak. Bár a táborok 1908-as bezárása megmentette a hererók maradékát, az eseménysor mégis a totális genocídium  kategóriájába tartozik.    

Könyvajánló

Horst Dreschler: Let Us Die Fighting. The Struggle of the Herero and the Nama against German Imperialism. London, 1980, Zed Press.