Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
Az örmény népirtás

Az örmények és a történeti emlékezet

A Török Birodalomban élő örmény közösség jelentős részét az első világháború során a török kormányutasítására kiirtották. Ez volt az első modernkori népirtás. Amikor 1915-ben megérkeztek az első hírek a mészárlásról, a világsajtó és a nemzetközi közvélemény rengeteget foglalkozott az üggyel. Tiltakozott például XV. Benedek pápa és a befolyásos zsidó vallási és cionista vezető, Stephen Wise rabbi is. A New York Times rövid idő alatt 145 cikket közölt a témával kapcsolatban. Winston Churchill, a későbbi brit miniszterelnök így fogalmazott: „Nincs kétség, hogy ezt a bűnt politikai okokból tervezték meg és hajtották végre.” Az USA törökországi nagykövete, Henry Morgenthau a következőképpen foglalta össze véleményét: „Meg vagyok győződve, hogy az egész emberiség történelmében nincs még egy ilyen szörnyű epizód. A múlt hatalmas mészárlásai és üldöztetései az örmény faj 1915-ös szenvedéseihez képest jelentéktelennek tűnnek.”

A törökök ellen harcoló antanthatalmak 1915. május 24-i deklarációjukban így fogadkoztak: „Törökország emberiség és civilizáció ellenes új bűnére tekintettel a Szövetséges Hatalmak nyilvánosan értesítik a Török Portát, hogy a mészárlásokban résztvevő hivatalos személyeket személyileg fogják felelőssé tenni.” A háború után azonban kevesen emlékeztek ezekre a szavakra és az érdemi felelősségre vonás elmaradt. A modern Törökország egészen a mai napig tagadja, hogy népirtás történt és az eseményeket polgárháborúként definiálja. Úgy tűnik, az első felháborodáshoz képest Európa és a világ hamar megfeledkezett az örményekről és nem vonta le a megfelelő konzekvenciát: ami egyszer megtörtént, máskor, máshol és másokkal újra megtörténhet.

Adolf Hitler  azon kevesek közé tartozott, akik nem felejtettek, sőt tanultak az örmények tragédiájából. Egy beszélgetés során 1931-ben – tehát két évvel hatalomra jutását megelőzően – így fogalmazott hívei előtt: „…az emberek mindenhol egy új világrendre vágynak. Szándékunkban áll hatalmas kitelepítési politika bevezetése…emlékezzenek az örmények kiirtására.” 1939 augusztusában, a második világháború kirobbantása előtti napokban, Hitler egy konferencián beszélt tábornokaihoz Lengyelország közelgő megtámadásáról: „A mi erőnk a gyorsaságban és a brutalitásban rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek millióit mészároltatta le. A történelem mégis csak az állam alapítójaként emlékszik rá. Számomra érdektelen, hogy a gyenge nyugati civilizáció mit fog rólam mondani…Ennek megfelelően készültségbe helyeztem halálfejes alakulataimat – egyelőre csak keleten – azzal a paranccsal, hogy könyörtelenül és szánalom nélkül küldjenek halálba lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket, és gyerekeket. Csak így tehetünk szert a szükséges Lebensraumra. Egyébként is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?” A következő években Hitler bebizonyította, hogy nem a levegőbe beszélt.

 

Örmények a Török Birodalomban

Image
Örmény keresztény templom
A 4. század elején az örmények alapították a világ első keresztény államát. A középkorban a történelem legősibb keresztény népeként kerültek a muzulmán törökök Ottomán Birodalmába, amely a 16. században Magyarországtól Szaud-Arábiáig, Iraktól Algériáig három kontinensre terjesztette ki uralmát. Az Ottomán Birodalom soknemzetiségű, több vallású (keresztény, zsidó, iszlám) állam volt. A különböző vallási, etnikai, vagy nemzeti kisebbségek tagjai a kulturális asszimiláció révén viszonylag könnyen bekerülhettek a hatalmi elitbe. Ennek legelterjedtebb formája az iszlám vallás felvétele volt. Bár az Ottomán Birodalom a véres vallásháborúkba bonyolódó Európánál jóval toleránsabban járt el a vallási kisebbségekkel szemben, a nem muzulmán alattvalókat a mindennapi élet során diszkriminatív intézkedések egész sora sújtotta. Egy átlagos örmény keresztény gyermekadót (devshirme) fizetett, a katonai szolgálatot pénzen váltotta meg, mivel a hadseregből többnyire kizárták, fegyvert nem viselhetett, sok helyen (pl. Nyugat-Anatólia) csak vallási szertartás során használhatta anyanyelvét, bíróság előtt nem tanúskodhatott muzulmán ellen és gyakran kellett hozzájárulnia a közösségére kivetett speciális büntetőadók kifizetéséhez. Az örmények – akárcsak a többi keresztény kisebbség – az állam kénye-kedvének az átlagosnál jobban kiszolgáltatott, tulajdonképpen másodrangú állampolgárként éltek.

A 19. századig az örményeket a soknemzetiségű Török Birodalomban „hű nemzetként” (milleti sadika) emlegették. Létszámuk ekkor mintegy 2 millió fő volt. Bizonyos szempontból ők voltak az Ottomán Birodalom „zsidói”: a kereskedelem, a pénzügyek és a hitelélet területén szerzett tapasztalataiknak és pozícióiknak köszönhetően ők alkották a legbefolyásosabb és leggazdagabb kisebbséget. A tengerparti városokban és Konstantinápolyban (ma Isztambul) élő kereskedő réteg mellett az örmények másik, meghatározó része erős és viszonylag független paraszti közösségekben élt.                                                                   

Külső és belső válságok

A 19. században a Török Birodalom volt Európa „beteg embere”. Bár már a 17. és a 18. században is több hullámban területeket vesztettek az oroszokkal és a Habsburgokkal folytatott háborúkban, az Ottomán Birodalom hagyományos befolyási övezete ekkor még nem sérült jelentősen. A 19. században azonban sorozatos vereségek következtek. A birodalom valószínűleg összeomlott volna, de a Földközi-tenger keleti medencéje és a Közel-Kelet stabilitásáért aggódó briteknek érdekében állt az Ottomán Birodalom egyben tartása. A területi veszteségek azonban elkerülhetetlenek voltak: 1829-ben Görögország szakadt el, az 1877-1878-as orosz-török háború és az ezt követő berlini nemzetközi kongresszus eredményeként pedig Szerbia, Románia és Montenegro vált függetlenné. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszállta Boszniát, Ciprusra a britek tették rá kezüket, és az évszázados török elnyomás ellen lázadó Bulgária is autonómiát vívott ki magának.

A külső válságot súlyos belső problémák mélyítették: általános volt a korrupció, a középkori módszerekkel dolgozó és elavult közigazgatás alig működött, a helyi feudális nagyurak központellenes törekvései és önkényeskedései megerősödtek. 1839 és 1876 között az európai nagyhatalmak támogatásával tétova modernizációs reformok kezdődtek: a zsoldosokat felváltotta a sorozott hadsereg, megreformálták a bankrendszert, megkönnyítették a vállalkozások alapítását. Ez volt a tanzimat (újjászervezés arabul) időszaka. A gazdasági reformok azonban nem hozták meg a szükséges politikai változásokat. Az abszolút monarchia felszíne megrepedt, de a konzervatív szultáni udvar ellenállása miatt nem sikerült áttérni az alkotmányos kormányzásra.

A gazdasági nyitás következtében az 1873-as világgazdasági válsággal elapadtak a külföldi források, és az Ottomán Birodalom csődbe ment. Az államadósságot finanszírozó külföldi bankok nyomására 1881-től a nyugati államok átvették a pénzügyi ellenőrzést, tehát a török kormány lényegében elvesztette gazdasági szuverenitását.

 

Nacionalizmus és gazdaság: örmény-török ellentétek

A fokozódó török válsággal párhuzamosan erősödött az örmény kisebbség nacionalizmusa. A balkáni keresztény államok elszakadását az örmények mintának tekintették. Az 1877-1878-as háborúban Örményországot megszálló orosz csapatok érkezésével több száz éves alávetett, kisebbségi lét után egyre többen vélték úgy, hogy eljött az idő a függetlenség visszaszerzésére. Ezt a folyamatot két tényező is erősítette.

Egyrészt az oroszok nagyhatalmi törekvéseiket a törökök által elnyomott keresztények védelmezőjének szerepébe bújva igyekeztek palástolni. Területi igényeik hangoztatása helyett arról beszéltek, hogy a cár keresztény hitsorsosainak érdekében ragadott fegyvert. E propaganda szellemében a háborút lezáró berlini kongresszuson az oroszok felvállalták az örmény érdekek képviseletét. Az orosz és nyugati támogatást a hátuk mögött érezve a béketárgyalások során egy örmény delegáció radikális és speciálisan az örmény közösségek esetében alkalmazandó reformcsomag életbeléptetését kérte. Ez a tervezet számtalan téren megváltoztatta volna az évszázados szokásokat (az adórendszer megújítása a bevételek egy részének helyben hagyásával kombinálva, a fegyverviselési tilalom eltörlés és közös, örmény-török rendőri erők megszervezése, helyi autonómia, keresztény kormányzó, szavazati jog a keresztény férfiaknak, jogegyenlőségen alapuló polgári bíróságok bevezetése stb.). Hiába tett hűségesküt a szultánnak az örmények vallási vezetője, a pátriárka. Az Ottomán Birodalom létét fenyegető krízis idején az ellenséges oroszok által támogatott, autonómiát, egyenlőséget, fegyverviselési jogot követelő örmények a török kormányzat szemében a legsúlyosabb hazaárulást követték el: megbízhatatlan, ellenséges kisebbséggé váltak.

Az örmény-török ellentéteket fokozó másik tényező gazdasági természetű volt. A birodalom gazdasági modernizációja annyit jelentett, hogy egy alapvetően feudális rendszerben megjelentek a szabad versenyre épülő kapitalizmus csírái. A növekvő kereskedelmi forgalom, illetve a vállalkozásokhoz és a nagy állami beruházásokhoz (út- és vasútépítés) nyújtott hitelek révén a gazdasági átalakulás elsőszámú nyertesei az ezen ágazatokban tradicionálisan vezető szerepet játszó, vállalkozó szellemű, tőkeerős örmények lettek. A válságban lévő többség és a sikeres kisebbség tehát szembekerült egymással. Miközben a török állam csődbe ment és elvesztette gazdasági önállóságát, addig a törökök szemében megbízhatatlanná váló örmény közösségek prosperáltak.

 

Erősödő konfliktusok

A tanzimat reformjait kidolgozó Ifjútörök mozgalom (ismertebb török nevén az Ittihad) tagjai külföldi egyetemeken tanuló, a nyugatias modernizációt favorizáló, felvilágosult nacionalisták voltak.

Image
Az ifjútörökök első kongresszusa Párizsban
1876-ra a reformok folytatásaként elkészítettek egy átfogó alkotmánytervezetet, amely a törvény előtti egyenlőség és a vallásszabadság alapelveire épült. A szultán nem akarta bevezetni a hatalmát megkurtító alkotmányt, ezért az ifjútörökök puccsal lemondásra kényszerítették. Mivel utódja gyengeelméjű volt, az ifjútörökök trónra emelték II. Abdul Hamidot (1876-1909), aki hajlandó volt az alkotmányos monarchia bevezetésére. Nemsokára azonban kitört a háború az oroszokkal. A vereséget követően az új szultán hamarosan feloszlatta a parlamentet, majd példát statuált az örményekkel: felfegyverzett kurd törzseket szabadított rájuk. A berlini kongresszus hangzatos ígéretei ellenére sem az oroszok, sem a nyugat-európai hatalmak nem segítettek. Bár a következő másfél évtized nyugalomban telt, az örmények úgy érezték, elárulták őket, ez pedig felerősítette körükben a nacionalizmus és a függetlenség iránt igényt. A megjelenő új örmény pártok létszáma gyorsan emelkedett: Dasnak Pártnak 1907-re már 165 ezer tagja volt (azaz egyedül ebbe a mozgalomba minden 12. örmény belépett).

1894-ben Bitlisz tartomány örmény parasztjai megtagadták, hogy védelmi adót fizessenek a kurdoknak. A kibontakozó fegyveres lázadást reguláris török csapatok és kurd törzsek együtt verték le. A magukat megadó örményeket lemészárolták, Szasszunt feldúlták. A harcok több ezer áldozatot követeltek. Az erős európai és amerikai tiltakozást az örmények árulásának újabb bizonyítékaként könyvelték el.

A bizalmatlanság tovább nőtt, amikor 1895-ben egy nemzetközi javaslat egységes örmény tartomány létrehozását, amnesztia meghirdetését és a reformok folytatását tanácsolta a szultánnak. II. Abdul Hamid először úgy tett, mintha elfogadná a tervezetet, de kiderült, hogy csak az időt húzta és hamarosan katonaságot küldött a trebizonti örmények ellen. A szultánról elnevezett újabb pogromsorozatban több tízezer örményt öltek meg. A török-örmény viszony drasztikus romlását jelezte a tény, hogy a mészárlásokban ez alkalommal már a muzulmán lakosság is részt vett.

Image
II. Abdul Hamid
 

A török terrorra válaszul radikális örmény mozgalmak alakultak, amelyek immár nem tárgyalóasztal mellett, hanem fegyverrel készültek kivívni szabadságukat. A konfliktus tovább mélyült. 1896-ban a közelben folyó mészárlásokon feldühödött 6 ezer örmény a szociáldemokrata Huncsakian Párt aktivistáinak vezetésével elfoglalta a zeituni török erődöt. Az örmények 600 török katonát ejtettek foglyul, majd legyőzték az ellenük küldött, sokszoros túlerővel támadó török sereget is. A harcokban a törökök szégyenszemre 20 ezres veszteséget szenvedtek. Nyugati közvetítők segítségével a felek fegyverszünetet kötöttek és a győztes örmények 1915-ig békében éltek a térségben.

 

Örmény terrorizmus

Ugyanebben az évben lépett színre az örmény ellenállás legradikálisabb formája: a terrorizmus. 1896-ban egy 24 fős örmény kommandó fényes nappal elfoglalta az Konstantinápolyi Ottomán Bankot. Az őröket lelőtték, pénzt nem vittek el, az alkalmazottakkal jól bántak. A török főváros közepén elkövetett provokatív akció célja az volt, hogy felhívja a világ figyelmét az örmény ügyre.

Image
A bankrablás elkövetői
Az ismét beavatkozó nyugatiak kérésére az örmények szabadon Párizsba távozhattak. Az újabb fiaskón felbőszült törökök bosszúból pogromot rendeztek Konstantinápolyban és pár nap alatt 3-4 ezer ártatlan örményt öltek meg.

1905-ben, amikor vidéken ismét örményellenes pogromok kezdődtek, az örmény terroristák még nagyobb akciót hajtottak végre: a konstantinápolyi Yildiz mecsetnél fel akarták robbantani az imádkozni érkező szultánt. A bomba azonban túl korán lépett működésbe és Abdul Hamid sértetlen maradt. A kudarc ellenére úgy tűnt, hogy a szultán megértette az üzenetet, a pogromok ugyanis megszűntek.

Image
Merénylet a Yildiz mecsetnél

 

Az ifjútörök forradalom és a „török Trianon

Az alkotmány 1877-es felfüggesztése óta defenzívába szorult ifjútörökök emigrációban élő vezetősége 1902-ben és 1907-ben külföldön tartott kongresszusain elhatározta, hogy megbuktatja a szultánt. A szintén a gyűlölt uralkodó megdöntését tervező örmény forradalmárok megértve, hogy érdekeik közösek, szövetséget kötöttek az ifjútörökökkel. 1908-ban a Macedóniában állomásozó csapatok fellázadtak és Konstantinápoly ellen indultak. A szultán kénytelen volt meghajolni az ifjútörökök, az örmények és a hadsereg közös akarata ellen: újra életbe léptette a felfüggesztett 1876-os alkotmányt, és összehívta a parlamentet. Trónját még így sem menthette meg, a következő évben bátyját ültették a helyére.

Az Ittihad kormányra kerülése után a különböző irányzatok laza hálózatából álló ifjútörök mozgalom hatalmi központjává az Egység és Haladás Bizottsága vált. Céljuk az Ottomán Birodalom egyben tartása és török vezetéssel lebonyolított modernizációja volt. A nacionalista-technokrata ifjútörököket örmény szövetségeseik sokáig pénzzel támogatták, hiszen az általuk liberális reformernek gondolt új kormánytól várták az örmények jogainak biztosítását. A török-örmény együttműködés egy ideig valóban gyümölcsözőnek bizonyult: amikor a szultánpárti mozgalmak egy sikertelen ellenpuccs keretében 20 ezer örményt gyilkoltak le, az ifjútörökök a „szultáni reakció áldozatainak” tiszteletére közös, keresztény-muzulmán megemlékezéseket szerveztek.

A helyzet azonban gyökeresen megváltozott. 1908-ban az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta (formálisan is bekebelezte) a 30 éve megszállt Boszniát. 1911-ben az olaszok elfoglalták Líbiát, az 1912-es első balkáni háborúban pedig elveszett Albánia, Macedónia és Trákia. Ezzel a katonai és politikai katasztrófasorozattal az Ottomán Birodalom gyakorlatilag kiszorult Európából. A megszállt arab tartományokat nem számolva a törökök területük 37%-át (424 ezer négyzetkilométer) és lakosságuk 21%-át (5 millió ember) veszítették el. A drámai veszteségek további negatív következményekkel jártak. A Birodalom több nemzetiségű és plurális vallási jellege megszűnt, hiszen a keresztény közösségek az örmények kivételével eltűntek. A törökök úgy vélték, ismét bebizonyosodott, hogy a keresztényekben nem lehet megbízni. A legsúlyosabb következménnyel az ideológiai változások jártak. Az Ittihad „tanzimat” periódusból eredeztethető liberális, pluralizmusra épülő filozófiája megbukott, hiszen nem volt többé szükség a vallási és származási különbségeket felszámoló ottománizmusra. Az ifjútörökök két lehetőség közül választhattak: a megmaradt arab tartományok számára esetleg vonzó pániszlamizmus, vagy a homogén nemzetállam megteremtésére törekvő török nacionalizmus államszervező eszméje.

 

Az új ideológia

Az örmények által is támogatott Ittihadon belül a megalázó vereségek hatására gyors, radikális fordulat következett be. 1913-ban egy triumvirátus (Izmail Enver pasa hadügyminiszter, Mehmet Talaat pasa belügyminiszter, Ahmed Dzsemál pasa, konstantinápolyi kormányzó és tengerészeti miniszter) került hatalomra.

Image
Enver

Az új vezetés céljait Ziya Gökalp főideológus – a későbbi német és magyar nácik nézeteire félelmetesen emlékeztető – téziseire alapozva fogalmazta meg. Gökalp az iszlám előtti „pogány” időket tekintette a török aranykornak. Példaképként tekintett a történelem rettegett tömeggyilkos hódítóira, Dzsingisz kánra, Attila hun királyra és Timur Lenk fejedelemre. A törököket a szkítáktól, hettitáktól és suméroktól származó, morális minőség alapján álló, kivételes állam és kultúrateremtő képességekkel rendelkező etnikumként definiálta, akiknek küldetése a „barbár” kínaiak, perzsák és arabok elleni harc volt. Gökalp idealizált nemzetállami víziója szerint a nemzet „… azonos nyelvet beszélő emberek társadalma, akik azonos nevelésben részesülnek, egységesek vallásukat, moráljukat és esztétikai ideáljainkat tekintve – röviden szólva közös a kultúrájuk és vallásuk.” Egyik versében a következőképpen ábrázolta az idealizált török harcos világképét: ”Katona vagyok, a nemzet a parancsnokom, minden parancsának kérdés nélkül engedelmeskedem, csukott szemmel is végrehajtom kötelességemet.”

Az új vezetés első emberének számító Enver pasa Gökalp tanításai alapján az ázsiai török népek birodalmát akarta megteremteni. Nem csoda, hogy ebben az ideológiai környezetben az örményeket az egységes nemzetállamot bomlasztó, idegen vallású, az ellenséges keresztény államok javára kémkedő, megbízhatatlan és veszélyes, ráadásul gazdag árulóknak látta. Paranoiás gyanakvása csak fokozódott, amikor 1913-1914-ben az örmények védelmében sokadszor fellépő nyugati hatalmak azt javasolták, hogy az örmény tartományokat szervezzék át két, helyi autonómiával rendelkező, nemzetközi felügyelet alatt álló közigazgatási régióvá.

Image
Dzsemál

 

Az első világháború

1914 nyarán kitört az első világháború. A Török Birodalom ősszel a németek és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségeseként lépett hadba. Megtámadták a fekete-tengeri orosz flottát, majd 1914-1915 telén Enver vezetésével hadjáratot indítottak a Kaukázusban. Az oroszok azonban a sarikamisi csatában megverték Envert, és a visszavonulás során a rosszul felszerelt 90 ezres török sereg maradványai megfagytak a hegyekben. A török propaganda természetesen azzal próbálta magyarázni a nyilvánvaló kudarcot, hogy az örmény lakosság az oroszokat segítette. Újságcikkek jelentek meg arról, hogy az örmény pékek mérgezett kenyeret sütöttek a török katonáknak.

1915 márciusában a brit flotta ágyúzni kezdte a Dardanellák szorosát. Áprilisban a Brit Nemzetközösség ausztrál, új-zélandi és angol csapatokat tett partra Gallipolinál, azaz a török főváros közvetlen közelében. Az antant egy gyors huszárvágással ki akarta ütni a törököket a háborúból. A német segítséggel megszervezett török védelem azonban kitartott és a tervezett gyors előrenyomulás elhúzódó lövészárokharcokba torkollott. 1915 decemberéig a két fél összesen mintegy 400 ezer katonát veszített. Mindenesetre hónapokig úgy tűnt, hogy a Török Birodalom végveszélybe került: az oroszok a Kaukázusban nyomultak előre, a britek Gallipolinál voltak. A már addig is erősen örményellenes ifjútörök vezetés úgy gondolta, hogy a kétfrontos harc időszakában életveszélyes lenne, ha az ellenséggel paktáló 2 milliós örmény közösség a hátországban maradna.

Image
Talaat

 

A népirtás

1914 második felében a birodalom különböző területein megsokasodtak az örmények elleni támadások.  A háborús paranoia légkörében a hatóságok „biztonsági” okokból számos helyen örményeket tartóztattak le, egyre több pogromra került sor. Az orosz fronton elszenvedett súlyos vereséget követően Enver parancsára már február végén megkezdődött a hadseregben szolgáló örmény katonák leszerelése. Az örményeket kivonták a fronton harcoló alakulatokból, megfosztották őket fegyvereiktől és egyenruhájuktól, majd munkaszolgálatos  zászlóaljakat szerveztek belőlük. 

1915 elején Enver, Talaat és Dzsemál titokban komplex, az egész birodalomra kiterjedő tervet dolgozott ki, amelynek célja az örmény közösségek kitelepítése és megsemmisítése volt. Az örmények által lakott területeken a török hatóságok fegyverek után kutattak és megkezdték a helyi vezetők letartóztatását. A teljes keresztény lakosság deportálását az 1896-os felkelés színhelyén, Zeitunban kezdték meg. Április elején az örményeket kizavarták otthonaiból és gyalogmenetekben keletre hajtották őket. Csak Zeitunból 25 ezer örményt deportáltak. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az örmény munkaszolgálatos zászlóaljakban szolgálok kivégzése: elhagyott területeken tömegsírokba géppuskázták őket. Mivel a Kaukázusban folytatódott az orosz előrenyomulás, a Van tó környékén (a mai Törökország keleti határánál) tömbökben élő örmény közösségeket a török erők megtámadták. A falvakban több tízezer embert mészároltak le.

Image
Az örmények deportálása

Image
Örmény értelmiségi kivégzése
Enverék meg akarták akadályozni, hogy az örmények megszervezhessék az ellenállást. Ezért 1915. április 24-ére virradóan Konstantinápolyban letartóztatták az örmény elit 250 legbefolyásosabb tagját. Ezzel a közösséget lényegében „lefejezték”. Az elhurcolt vezetőket Anatóliába deportálták és többségüket megölték. (Április 24. az örmény népirtás emléknapja.)

Májusban megkezdődött a mai Törökország középső és keleti részének kiürítése. Júliusra Erzerum, Bitlisz, Diyarbakir, Sivas és Trebizond tartományokban a török hatóságok jelentése szerint egyetlen örmény sem maradt. Augusztusban a főváros-környéki települések örmény lakosságát hurcolták el. A deportálási akció októberben fejeződött be.

 

Jogi háttér, kifosztás, bürokrácia

Bár az örmény népirtás már áprilisban megkezdődött, a jogszabályi hátteret csak a május 27-én kiadott ideiglenes áttelepítési rendelet (Tecsír) biztosította. A Tecsír-rendelet értelmében biztonsági okokból katonai intézkedések foganatosíthatók azon személyek vagy csoportok ellen, akik ellenszegülnek a kormány rendeleteinek, akadályozzák a belső béke fenntartását, fegyveres támadásokat és ellenállást terveznek. A jogszabály értelmében lehetővé vált a kémkedéssel és hazaárulással vádolt, falvakban és városokban élők egyedi vagy tömeges áttelepítése. A szöveget megfogalmazó Talaat pasa a kivételezettek közé sorolta a nem az önálló örmény egyházhoz tartozó keresztényeket (katolikusok, protestánsok). Így akarta elkerülni, hogy az ilyen vallású örmény csoportok kitelepítése felhívja az érdekükben gyakran eljáró külföldi diplomaták figyelmét az akcióra.

A nácikhoz hasonlóan a törökök is fontosnak tekintették áldozataik szervezett kirablását. 1915-ben egy törvény elrendelte az örmények „elhagyott” javainak állami elkobzását. Egy török szenátor, Ahmed Riza így tiltakozott a parlamentben: „Törvénytelen az örmények javait ’elhagyott javaknak’ minősíteni, mivel az örmény tulajdonosok nem önként hagyták el javaikat. Kötelezték, kényszerítették őket arra, hogy elhagyják otthonaikat és száműzték őket. Mostani erőfeszítésével a kormány eladja javaikat. Senkinek sincs joga eladni a tulajdonomat, ha én nem vagyok rá hajlandó. Ha alkotmányos rezsim vagyunk, amely az alkotmány alapján cselekszik, akkor ezt nem tehetjük. Ez szörnyűség. Ragadd meg a karomat, emelj ki a falumból, add el holmijaimat és javaimat, ez egyszerűen elfogadhatatlan. Ezt sem az ottománok lelkiismerete, sem a törvény nem engedheti.”

Az amerikai követ, Henry Morgenthau diplomáciai pályafutása legmegdöbbentőbb eseteként számolt be Talaat pasa hozzá intézett kéréséről. A török belügyminiszter a New York Life Insurance Company és az Equitable Life of New York örmény ügyfeleivel kapcsolatban a következőket mondta: „Szeretném, ha elérné, hogy az amerikai biztosítók küldjenek egy teljes listát az örmény ügyfeleikről. Ők a valójában már mind halottak és nem hagytak hátra örökösöket, hogy beszedjék a pénzt. Ez természetesen mind az állam tulajdonába kerül. Most a kormány a kedvezményezett. Megtenné?”

Míg a török kormány az önfinanszírozó népirtás kereteinek kidolgozásával volt elfoglalva, addig a hatóságok és a muzulmán lakosság a kitelepítések során tömegesen rabolták el az örmények javait. A haszonszerzés lehetősége ezúttal is fokozta a tömeggyilkosság társadalmi támogatottságát.

Az örményellenes akciókat hierarchizált bürokrácia szervezte: a regionális irányításért a Felelős Titkárságok (Katibi Mesul), a kapcsolattartásért a Küldöttek (Murrahas), a helyi végrehajtásért a Főfelügyelők (Umumi Müfettish) feleltek. Börtönből szabadon engedett köztörvényes bűnözőkből hozták létre a Különleges Szervezet (Teskilati Mahsusa)  elnevezésű alakulatot, amely a gyalogmeneteket kísérte. Ők még a 3. török hadsereg parancsnoka szerint is úgy viselkedtek, mint a mészárosok.

Image
Lemészárolt örmények Kelet-Törökországban

 

Halálmenetek, táborok: módszerek, jellemzők

A törökök az egész birodalom területén nagyjából azonos módszereket alkalmaztak. Először házkutatásokat tartva megpróbálták begyűjteni a fegyvereket, ezt követően letartóztatták a helyi közösség vezetőit, illetve azokat, akikről feltételezhető volt, hogy képesek lennének az ellenállás megszervezésére. Amint megérkezett a megfelelő számú török fegyveres erő, közhírré tették, hogy az örmény lakosság egy adott nap reggelén a kijelölt helyen áttelepítés céljából gyűljön össze. Ezután a török hatóságok, sokszor a helyi muzulmán lakosság segítségével átkutatták a házakat és megölték a bujkálókat, majd elindult a gyalogmenet. A kitelepítések során általában a csendőrség járt el. A veszélyesnek tartott – Van tó körüli - körzetekben (Bitlisz, Szasszun, Mush) a török hadsereg helyben lemészárolta az örményeket. A meneteket török csendőrök és felfegyverzett kurdok kísérték.

A törökök és a kurdok mind a kiürítés, mind pedig a menetek időszakában hihetetlen brutálissal jártak el. Tömegesen erőszakolták meg a nőket, az ütlegelés és a gyermekek legyilkolása általános volt. A menetelés közben sok örményt lelőttek, lekaszaboltak vagy egyszerűen agyonvertek. Július 24-én ezért Talaat pasának külön táviratban kellett felhívnia a török hatóságok figyelmét, hogy a hullákat temessék el, és ne hagyják ott az utak mentén, illetve ne hajítsák tavakba, folyókba. A kitelepítettek nagy csoportjait gyakran már az út során tömegesen legyilkolták. Június 10. és 13. között például Kemak közelében négy nap alatt 24 ezer, Erzerumból elhurcolt örményt ölt meg a török hadsereg.

Image
Deportált örmények

A külföldi diplomaták mellett a bagdadi vasutat építő, térségben tartózkodó német szakemberek is tanúi voltak az eseményeknek. Armin Wegner, német katonaorvos a tiltás ellenére több száz fotót készített Észak-Szíriában és ezeket később hazacsempészte. A beruházást finanszírozó Deutsche Bank képviselője, Franz Günther látta, hogy 90 örményt zsúfoltak egy vagonba. Ez volt az első alkalom, hogy a vasút a modern népirtás eszközévé vált.

A népirtási szándékot jól jellemzi az a tény, hogy a török hatóságok nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását. A hetekig tartó út során sem élelemről, sem vízről, sem szállásról nem gondoskodtak. Útközben öregek, asszonyok, gyerekek tízezrei haltak éhen vagy -szomjan, illetve pusztultak el a kimerültségtől.

Image
Éhen halt örmény kisgyerek

A halálmenetek a zömmel a szíriai-iraki határ környékén a sivatagban felállított mintegy 25 tábor felé tartottak. A legnagyobb tábor Deir-el Zorban volt. A legtöbb esetben azonban táborról sem igen beszélhetünk: épületek nem voltak, a minimális higiéniai alapkövetelményeket sem biztosították, az ellátást nem szervezték meg. A halálmeneteket egyszerűen egy kijelölt helyen megállították az izzó pusztaság közepén és ezután a törökök és kurdok már csak az örmények őrzésével törődtek. A szerencsétlenek sátrakban húzták meg magukat, maradék holmijaikat a környező lakossággal élelemre cserélték. Az örmények tömegesen haltak éhen, a vízhiány (sivatagban voltak) miatt lehetetlen volt a tisztálkodás, így a hamarosan járványok törtek ki. Aratott a halál.

A szenvedéseket tetézte a török és kurd őrök brutalitása, akik szórakozásból gyilkolták az örményeket. A gyakori agyonlövéses kivégzések mellett előfordul a tömeges vízbefullasztás, elégetés, megmérgezés. Egy angol fogságba esett török katona így emlékezett a Ras al-Ain-i táborra: „Mintegy 12 ezer örményt gyűjtöttek össze néhány száz kurd őrizete alatt… Ezeket a kurdokat csendőrnek nevezték, de a valóságban egyszerűen mészárosok voltak…Az egyik csendőr bevallotta, hogy saját kezűleg 100 örmény férfit ölt meg…az üres sivatagi csatornák és barlangok holttestekkel voltak tele. … Ras al-Ain után egy férfi sem gondolhat többé vonzalommal egy női testre, csak a szörnyűség tárgyaként.”

 

Ellenállás

Az örmény lakosság sok helyen ellenállt. Zeitunban 700 fegyver került török kézre. Július 21. és szeptember 12. között, a Musza Dagon (Mózes hegy) 6 örmény falu népe (mintegy 5000 ember) 53 napig harcolt a török csapatokkal, sikeresen. Végül francia és angol hajók mentették ki őket. Amikor Shabin Karahisarban a törökök 200 kereskedőt kivégeztek és több száz embert elfogtak, az örmények felgyújtották otthonaikat és egy közeli kastélyba behúzódva hetekig harcoltak az ostromlókkal. Amikor a lőszer elfogyott, a felkelők puszta kézzel rontottak a törökökre. Valamennyi örményt lemészárolták. Van városában 1500 örmény hetekig harcolt a törökökkel és egészen az orosz csapatok május közepi érkezéséig ellenálltak. Amikor az oroszok augusztusban kiürítették a térséget, az örmények velük tartottak.

Image
Francia hajó örmény menekülteket vesz a fedélzetére

 

Az áldozatok száma, a felelősök és sorsuk

Az örmény népirtás áldozatainak számát az eseményeket polgárháborúként aposztrofáló törökök 300 ezer, az örmények 1,5 millió főben határozzák meg. Tovább nehezíti a tisztán látást, hogy nincsenek megbízható adatok a gyalogmenetek során és a táborokban elpusztultakról. Ráadásul 1923-ig a török területeken még több, örményellenes pogromsorozatra is sor került. Az ügyet a brit Külügyminisztérium megbízásából kivizsgáló neves brit történész, Arnold J. Toynbee 600-800 ezer főben állapította meg az örmény veszteségeket, az 1919-es párizsi békekonferencián legfeljebb 800 ezer halottat említettek. Összességében azonban elmondható, hogy az Ottomán Birodalomban élő 2 milliós örmény közösség legalább 40%-a áldozatul esett a népirtásnak.

Az események idején az ifjútörök vezetők nem titkolták szándékaikat. Amikor az amerikai követ, Morgenthau kérte Talaat pasát, hogy legalább az ártatlanokat kíméljék meg, a török belügyminiszter így felelt: „Azok akik ma ártatlanok, holnap bűnössé válhatnak.” Szintén Talaat jelentette ki a következőket: „Nincs kegyelem asszonyoknak, öregeknek, gyerekeknek. Ha egy örmény is életben marad, később bosszút állna.” Enver pasa sem titkolta, hogy az akcióra a kormány adott parancsot: „Az ország teljesen az ellenőrzésünk alatt áll. Nem kívánom a beosztottaimat okolni, teljes mértékben hajlandó vagyok vállalni a felelősséget mindenért, amire sor került. Maga a kormány rendelte el a deportálásokat. Meg vagyok róla győződve, hogy teljesen megbizonyosodtunk, hogy tartozunk ezzel az örmények ottomán kormánnyal szembeni ellenséges magatartása miatt, de mi vagyunk Törökország igazi urai és nem lenne olyan beosztott, aki egy ilyen természetű ügyet a parancsaink nélkül le merne bonyolítani.”

Az első világháborús vereséget követően az új török kormány betiltotta a mészárlásért felelős Ittihadot. Az 1919-es Sèvres-i béke még előírta a felelősök kiadását, a népirtás kitervelői és végrehajtói azonban nem kerültek bíróság elé. Enver egy ideig a német és az orosz kommunistákkal működött együtt. 1920-ban Moszkvában még Leninnel is találkozott. Később antibolsevik, pántörök erők élén harcolt korábbi szövetségesei ellen. 1922 augusztusában a mai Tádzsikisztánban orosz bolsevik katonák ölték meg. A szintén száműzetésbe menekülő Talaat pasát 1921-ben németországi háza előtt az örmény Sogomon Tehlirian lelőtte. Így állt bosszút faluja elpusztításáért. A merénylő a tárgyaláson tettét beismerte, indokainak részletes ismertetése után a bíróság felmentette. Gökalp, az ifjútörök főideológus 1919-es bírósági tárgyalásán tagadta a mészárlásokat. Azt állította, hogy az örmények a törökök elleni háborúban estek el, miután hátba szúrták a nemzetet. Száműzetésben halt meg.

A törökországi örmények elpusztításának fogalmi meghatározása komplex megközelítést kíván. Ha a legkézenfekvőbb példával, a zsidó holokauszttal vetjük össze, számos hasonlóság és különbség mutatható ki. Mindkét népirtás előzményei között szerepel a többség és a kisebbség közötti feszültség, amely egyrészt a két csoport vallási-kulturális különbségeiből, másrészt a többségi társadalom frusztráltságából fakad. Ez utóbbi okai mindkét esetben sokrétűek. Szerepet játszik benne egyfelől az, hogy mind a zsidók (különösen Kelet- és Közép-Európában), mind az örmények a társadalmi modernizáció nyertesei, helyenként egyenesen legfőbb hajtóerői voltak. Ezzel szemben a többségi társadalom nagy része a változásokat negatívumként értékelte. Fontos tényező az is, hogy a népirtásokat megelőző időszakban az egyes országokat (a zsidók esetében például Németországot, Magyarországot, illetve később Romániát ) traumák, háborús és területi veszteségek érték, amelyeket a politika gyakran éppen a kisebbség számlájára írt, az állam és a nép ellenségeként azonosítva a zsidókat és az örményeket. Mindkét népirtást a kormányzatok szervezték, az áldozatok jogfosztására, kifosztására és legyilkolására modern közigazgatási rendszereket mozgósítottak.      

A két tragédia között ugyanakkor számos különbség is kimutatható. A törökök célja nem az örménymentes világ, hanem a homogén török nemzetállam volt, ezzel szemben a nácik globális népirtási szándékokkal léptek fel. Egyes területek (például Nyugat-Törökország vagy Jeruzsálem) kisebb örmény kolóniái át is vészelték a népirtást. A törökök legfőbb törekvése az örmény közösség, mint kulturális, politikai szerveződés szétzúzása volt, az egyes örmények nagyobb eséllyel maradhattak életben, mint az egyes zsidók a holokauszt alatt. Az iszlámra áttérő örmények esetenként megmenekülhettek, a keresztény zsidók számára nem volt kegyelem. A törökök gyakran elhurcoltak örmény nőket, hogy ágyasukká tegyék őket, ami az életben maradást jelenthette az üldözött számára. A náci Németországban ezzel szemben bűncselekménynek számított egy zsidóval folytatott szexuális viszony. Előfordult, hogy örmény gyerekeket elraboltak, hogy aztán törökké neveljék őket, amiért nem járt retorzió. A zsidó holokauszt során csak a legnagyobb titokban, és embermentési szándékkal vehettek magukhoz keresztények üldözött gyermekeket.

Ahogy a zsidók ókori és középkori történetében , az örmények esetében is tulajdonképpen egybeesik a vallás és az etnikum, ami megnehezíti az események fogalmi definícióját. Az önálló, teológiailag és szervezetileg is független örmény keresztény egyház nemzeti identitásképző intézményként működött. Az Egység és Haladás Bizottságának célja a homogén török nemzetállam kialakítása volt. Az elkövetők oldaláról nézve a kérdés tehát elsősorban nemzeti-etnikai jelleget öltött, és az önálló örmény politikai entitás megalakításáért küzdő örmények is főleg annak tekintették. Igaz, hogy Gökalp, a török mozgalom ideológusa a nemzetet kulturális egységként definiálta, de nem kizárólag vallásiként, hiszen az újrateremtendő török „aranykort” éppen az iszlámot (azaz a többségi vallást) megelőző időkben vélte felfedezni. Bonyolítja a helyzetet, hogy a katolikus és protestáns örményeket – a fent vázolt politikai okokból – kivonták a kiirtandók köréből, azaz az addig elsősorban nemzeti-etnikai kérdést épp a gyilkosság küszöbén vallási elemekkel színezték.

Mindennek tükrében az örmények kiirtását olyan genocídiumként definiálhatjuk, amelyben nagyon fontos szerepet játszanak az ordocidiális és az etnocidiális  (például gyermekek elrablása) vonások is. 

Könyv- és linkajánló

Nikolaj Hovhanniszján: Az örmény genocídium. Budapest, 2007, Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület.

Richard G. Hovannisian (ed.): The Armenian Genocide : History, Politics, Ethics. New York, 1992, St. Martin’s Press.

Joël Kotek – Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Budapest, Nagyvilág.

Franz Werfel: A Musza Dag 40 napja. 1-2 köt. Budapest, 1966, Európa.

http://www.armenian-genocide.org/