Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
Szláv népirtás Kelet-Európában

Az ellátás problematikája

Az első világháborús vereség után Németországban sokat analizálták az eseményeket. A későbbi háború náci tervezői szerint a bukás egyik fő oka az volt, hogy a katonailag még nem legyőzött német császári hadsereg hátában a lakosság az ellátási nehézségek miatt támogatta a forradalmat. A szakértők azzal számoltak, hogy egy újabb háborúban a megismétlődő brit tengeri blokád következtében Európa ellátásához a szükséges gabonamennyiségnél évi 12-13 millió tonnával kevesebb fog rendelkezésre állni. Ez azt jelentette, hogy mintegy 25 millió ember ellátása nem tűnt megoldhatónak.

Hitler és a nácik  1933-as hatalomra kerülésével az újabb háborúra való felkészülés jegyében megkezdődött a német hadigazdaság felfuttatása. A náci háborús gépezet mögött álló gazdasági szakemberek számára a háborúhoz szükséges energia- (olaj) és nyersanyagimport (réz, wolfram, gumi, acél stb.) biztosítása mellett az élelmiszer ellátás jelentette a legnagyobb kihívást. Attól tartottak, hogy egy rossz termés esetén az elégedetlen lakosság ismét a fennálló rezsim ellen fordulna. A legfontosabb ilyen szakértő, Herbert Backe a Walther Darré miniszter irányítása alatt álló Birodalmi Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban dolgozott. A közgazdász végzettségű Backe felelt Németország teljes élelmezési programjáért a háború alatt. Régi náci párttagként baráti viszonyban állt az SS vezérével, Heinrich Himmlerrel, és Reinhard Heydrichhel, a náci terrorapparátusokat (Gestapo, SD) integráló Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) főnökével.

Image
Herbert Backe

Backe számításai szerint Németország élelmezési szükségleteinek 17%-a csak importból volt fedezhető. Háború esetén tehát a Harmadik Birodalom ellátása csak a meghódított területek kizsákmányolásával látszott biztosíthatónak. Backe befolyására és hatalmára jellemző a következő 1940-es eset: mivel úgy vélte, hogy a kiterjedt állattartás túlságosan takarmányigényes és csökkenti az agrártartalékokat (1 kg hús előállításához 6 kg takarmány kell), egész Nyugat-Európában tömeges kényszervágásokat rendelt el. A német sertésállomány 29 millióról 18 millióra csökkent, Hollandiában pedig gyakorlatilag a teljes, 30 milliós baromfiállományt levágatta. A hatalmas húsmennyiséget óriási német raktárakban halmozták fel.

 

Német megszálló politika keleten: germanizáció és lakosságcsere

A náci ideológia úgy tekintett Kelet-Európára, mint a Németország számára szükséges élettérre (Lebensraum), amelynek megszerzése hosszú távon biztosíthatja a felsőbbrendű germán faj életét. Hitler ezt írta a Mein Kampfban: „Amikor új európai területek meghódításáról beszélünk, akkor ezen természetesen elsősorban csak Oroszországot és a neki alárendelt államokat értjük.” A náci ideológia gyakorlati megvalósítására először Lengyelország 1939-es meghódítása után nyílt lehetőség. Hatalmas lakosságcsere, milliók életét befolyásoló mesterségesen gerjesztett népvándorlás vette kezdetét. A nyugati lengyel területeket a Birodalomhoz csatolták, a lengyel és zsidó lakosságot a nácik által kreált és irányított, gyakorlatilag gyarmati státuszba kényszerített ún. Főkormányzóságba űzték. A keleti élettér germanizálása céljából Hitler elrendelte, hogy a más országokban élő, „fajilag értékes” német kisebbségeket (pl. magyarországi svábokat, erdélyi szászokat stb.) telepítsék vissza a Birodalomba. A feladattal Himmler SS vezért bízta meg. 1940-1941-ben az ún. népi németek (Volksdeutsch) százezrei tértek vissza az anyaországba. Őket az elűzött, fajilag alacsonyabb rendűnek tartott etnikumok (szlávok, zsidók) helyére telepítették: az újonnan érkezettek ingyen megkapták a náci államtól a régi tulajdonosok házait, állatait, földjeit.

Image
Heinrich Himmler

A háború első másfél évében a német hadigazdaság működését az 1939 augusztusa óta szövetséges Szovjetunióból érkező szállítmányok biztosították. Hitler 1940 decemberében elrendelte, hogy készítsék el a Szovjetunió megtámadásának tervét. Ezt követően a nácik rohamtempóban dolgozták ki a bolsevik állammal kapcsolatos koncepciókat. Himmler még 1940. május 25-én Hitler elé terjesztett egy memorandumot, amely az „elképzelések a keleti területek helyi lakosságával való bánásmódról” címet viselte. Ennek tartalma egyszerre jellemzi a náci megszállást Lengyelországban, ugyanakkor előre vetítette a később elfoglalt szovjet területek lakosságának tragédiáját is: „A primitív lakosságnak nem lehet általános iskolainál magasabb végzettsége. A népiskolákban az oktatás végcélja csak az egyszerű számolás, legfeljebb 500-ig, valamint az aláírás megtanulása.” Egyáltalán nem volt tehát véletlen, hogy a nácik a megszállás kezdetén Lengyelországban és a Szovjetunióban is megkísérelték a helyi értelmiség (egyetemi tanárok, diplomások, papok stb.) likvidálását.

1941 tavaszán a náci szakértők azzal számoltak, hogy az új, meghódított területeken a korábbinál is drasztikusabb lakosságcserét fognak végrehajtani, és a nem kívánatos szlávok, zsidók elűzésével és megsemmisítésével felszabaduló területeket német telepesek millióival népesítik be. A keleti germán kolonizáció tervét, az ún. Keleti Főterv (Generalplan Ost) első változatát, 1941. június 24-i dátummal Konrad Meyer professzor dolgozta ki. Ez a verzió a következő évtizedekben 31 millió „alacsonyabb rendű” szláv (orosz, ukrán, belorusz, lengyel, cseh stb.) és zsidó kitelepítésével, Szibériába űzésével számolt.

 

Egy tömeggyilkosság megtervezése

Himmler parancsára Heydrich megkezdte a speciális SS alakulatok felállítását. Ezeknek az volt a feladata, hogy az előrenyomuló front mögötti területek biztonságát a nem kívánatos elemek (zsidók, kommunisták, cigányok stb.) kiirtásával garantálják. A parancs végrehajtását négy, összesen mintegy 3000 fős bevetési egységre (Einsatzgruppe) bízták.

A Szovjetunió megtámadásával a különböző szálak kezdtek összeérni. A nácik az invázióval a katonai győzelem mellett három látszólag különböző, valójában nagyon is egy irányba mutató célt akartak elérni: a Birodalom és a megszállt Európa ellátásának biztosítása, a keleti Lebensraum germanizációja, a nem kívánatos elemek likvidálása.

Backe már 1940 áprilisában azt mondta Krakkóban Hans Frank főkormányzónak, hogy nem érdeklik a zsidók „…abszolút nem az én gondom, hogy van-e mit enniük.” 1941 elején Európa újabb tengeri blokádjára készülve kijelentette, hogy Németország és szövetségeseinek ellátása csak több millió szovjet állampolgár eltűnésével biztosítható.

Eközben Hitler arról szónokolt, hogy egy napon: „…. a Volga-medence és Ukrajna lesz Európa éléskamrája.” Tavasszal a hadsereg Keleti Gazdasági Törzse megállapította, hogy a háború és a szovjet területek kizsákmányolásának eredményeként „…magától értetődően nagy éhség lesz…felesleges fogyasztók tízmilliói vagy éhen halnak, vagy Szibériába emigrálnak… ha mi elvesszük, amire szükségünk van, kétségtelenül tízmilliók fognak éhen halni.”

A náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels május 1-i naplóbejegyzéséből kitűnik, hogy a Birodalom valóban ellátási nehézségekkel küszködött: „Backe jelentette nekem az élelmezés helyzetét. Júniustól 100 grammal csökkentenünk kell a húsadagot. Zsírral jól állunk. Amint a háború harmadik évébe lép, fel fogjuk használni utolsó kenyértartalékainkat.” A problémák csak tovább radikalizálták a nácik terveit. Május 23-án a Hermann Göring vezette Négyéves Terv Hivatala, Backe és a Wehrmacht képviselőinek közös ülésén a következők hangzottak el:„ Sok tízmillió olyan felesleges ember él ezeken a területeken (erdőövezetben, az ipari központokban), akik vagy meghalnak, vagy Szibériába kell emigrálniuk. Bármely kísérlet, hogy megmentsük ezt a populációt az éhségtől, amelyet a helyi felesleg Ukrajnából való kivonása idéz majd elő, Európa élelmezésének fenntartását veszélyezteti. Az ilyen szándékok gyengítenék Németország képességet arra, hogy folytassa a háborút és gyengíti, hogy Németország és Európa túlélje a blokádot.”

1941 júniusától a német heti húsfejadagot 500-ról 400 grammra csökkentették. Ez olyan kényszerintézkedés volt, amelynek negatív hatásától nagyon tartottak. Göring Négyéves Terv Hivatalában úgy számoltak, hogy mivel a sztálini kollektivizálás  által tönkre tett orosz mezőgazdaság nem termel felesleget, a Németország számára szükséges agrárimport és húsigény kielégítéséhez legalább 30 millió orosznak kell meghalnia.

Image
Hermann Göring

A Szovjetunió megtámadása előtt nem sokkal Himmler így fogalmazott: „Az orosz hadjárat célja, hogy a szláv lakosság számát 30 millió fővel csökkentsük.” Az SS vezére a támadás napján SS-parancsnokok előtt tartott beszédében már összekapcsolta a gazdasági kizsákmányolás és a szisztematikus népirtás politikáját: „….létkérdés, könyörtelen faji küzdelem lesz, amelynek következtében 20-30 millió szláv és zsidó fog elpusztulni a katonai akciók és az éhség következtében.”

A nyilvánvalóan szervezett népirtást gyakran kódoló kifejezésekkel („különleges gazdasági indokok”, „visszairányítani a lakosságot a Szibériai hátsó térbe”) leplezték. Máskor tudományoskodva fogalmaztak: „Nyugat-és Dél-Oroszország élelemtermelő területeit el kell vágni közép-oroszországi piacaitól, és vissza kell integrálnunk az európai élelemellátási rendszerbe.” A megszállt keleti területeket irányító Walter Rosenberg minisztériumában 1941. június 20-án így „sajnálkoztak” a közeli jövő miatt: „A német nép etetése kétségtelenül vezeti a német igénylistát…Nem fogadjuk el, hogy bármilyen felelősségünk lenne az orosz lakosság etetéséért…Tudjuk, hogy ez kegyetlen szükségszerűség, amelyet nem csorbíthat szentimentalizmus és sajnálat. Kétségtelenül kívánatos lesz a lakosság tömeges evakuálására, és az oroszok jó néhány nehéz esztendő elé néznek.”

A cinikus Backe a megszállás alapelveiről készített 12 pontos leiratában így gúnyolódott: „…Szegénység, éhség és nélkülözés évszázadok óta az oroszok sorsa. A gyomruk tehát elasztikus, ne engedjük magunkat megtéveszteni a könyörület által.”

1941. június 22. után a tervek a valóságban is testet öltöttek. Az élelmiszerkészletek, az állatállomány és a termés elszállítása valóban tömeges éhséget okozott. Ezt követően a legyengült civil lakosság könnyen az elszabaduló járványok áldozata lett. Orosz adatok szerint 1941 és 1944 között a németek által megszállt területeken 5,5-8,5 millió polgár halt éhen vagy pusztult el betegségekben. Göring 1941 novemberében így jellemezte a német megszállási politika lényegét: „A keleti olcsó termelési módszerek és az alacsony életszínvonal fenntartása révén biztosítható Németország és Európa ellátása. Ezeknek a forrásoknak a megnyitásával kárpótolhatjuk a német adófizetők háborúra költött adóját.”

 

Leningrád védelme

Mivel a nácik az orosz agrártermelés felfuttatásában voltak érdekeltek, az orosz fogyasztók ellátását nem kívánták garantálni. Tudatosan készültek az orosz nagyvárosok lakosságának éheztetésére. Backe már 1941. július 31-én felhívta a figyelmet: „Csak nagyon kis mennyiségű élelem fordítható a nem agrárnépesség ellátására.” Nehéz eldönteni, hogy a közgazdászok hatottak-e a háborút irányító Hitlerre és a vezérkarra vagy a Führer embertelen nézetei radikalizálták az íróasztal mögött ülő szakértőket. Az azonban biztos, hogy a hadműveletek tervezése során a legmagasabb szinten is figyelembe vették a gazdasági és demográfiai szempontokat. Ezért a németek letettek az orosz nagyvárosok véresnek ígérkező ostromáról, ehelyett az amúgy sem kívánatos lakosság létszámát csökkentő kiéheztetéssel járó blokádot favorizálták.

A Wehrmacht szakértője, Wilhelm Ziegelmayer professzor 1941 szeptemberében ezt írta naplójába: „A jövőben nem kell, hogy befolyásoljon bennünket bármely megadási ajánlat. Leningrádot tudományosan igazolt módon el kell pusztítani.” Hitler parancsára 1941. október 7-én a német főparancsnokság Jodl tábornok aláírásával kiadta a 44.1675/41 számú direktívát. Ebben ez áll:„Leningrád, és azt követően Moszkva kapitulációja nem fogadható el még abban az esetben sem, ha azt felajánlanák…megengedhetetlen a német katonaéletek kockáztatása az orosz városok tüzérségi belövéseinek megkímélésével, csak úgy, mint a lakosság élelmezése a német haza számlájára.” Novemberben Hitler így magyarázta, hogy miért nem indítanak átfogó támadást a körbezárt Leningrád ellen: „Leningrádban vagy éhen halnak, vagy megadják magukat.”

A Nagy Péter által alapított régi orosz cári fővárost, „észak Velencéjét” a németek tulajdonképpen éhhalálra ítélték. Leningrádnak 3,2 millió lakosa volt. A városban 60 felsőoktatási intézmény működött összesen 60 ezer hallgatóval. Az egykori Szentpétervár modern metropolisz volt: a lakások 95%-ban volt vezetékes ivóvíz, 93%-ban csatornahálózat, 99,5%-ban villany. A város ellátása a környező területektől függött: a gabona 38, a cukor 84, szén 68, vas 60, alumínium 60%-a, a szarvasmarha-állomány 38, a sertések 60%-a vidékről érkezett. Amikor a németek 1941. szeptember 8-án bezárták a gyűrűt Leningrád körül, a város ellátása gyakorlatilag lehetetlenné vált. A defetizmus vádjától rettegő helyi vezetők nem merték időben elrendelni a polgári lakosság evakuációját, ezért a német blokád 2,5 millió embert szigetelt el a külvilágtól.

Image
Az ostromlott Leningrád

A város körüli erődítési munkálatok során a polgárok 27 ezer kilométer lövészárkot és 700 kilométer harckocsiakadályt ástak. Bár Leningrád felmentése 900 napig nem sikerült, Zsukov tábornok tyihvini offenzívája megakadályozta, hogy a várost körülzáró német, és az északról támadó finn erők találkozzanak. A Vörös Hadsereg kezén maradt a Ladoga-tó, amelyen keresztül lehetőség nyílt az utánpótlás megszervezésére. A védelmi intézkedések keretében kikapcsolták a magán telefonvonalakat, aláaknázták a gyárakat és ejtőernyős támadásra is felkészültek. A biztonsági intézkedések terén az NKVD, a szovjet állambiztonsági hatóság a szokásos túlzó paranoiával járt el: jelentéseik szerint felszámoltak 625 ellenforradalmi csoportot, letartóztattak 9574 embert, és preventív szándékkal a hátországba száműztek 129 ezer embert, köztük 58 ezer finn vagy német származású lakost.

Image
Szovjet teherszállító járművek a Ladoga-tó jegén

 

A blokád: egy metropolisz tragédiája

A körülzárt lakosság életkörülményei drámai gyorsasággal romlottak. Az egyik legfontosabb probléma az energia és a tüzelő hiánya volt. Október 1-én 2 napra elég tűzifa maradt, az áramtermelés a harmadára, karácsonyra a hetedére csökkent. December elején megszűnt a közvilágítás, az év végére a tömegközlekedés: leálltak a villamosok és a trolik. A kimerült emberek a sötét városban gyalog mentek munkába. A tél beálltával a polgárok fűtőanyag hiányában bútoraik, könyveik tüzénél melegedtek. A hatóságok lebontottak 7 ezer faházat (90 ezer ember otthona), ebből 1 millió köbméter tűzifát nyertek. Ezután szétszedték a vidámpark hullámvasútját, de a történelmi emlékfákat a sugárutakon meghagyták. Később a Ladoga tó jege alatt fektettek le vezetékeket, és ezzel biztosították az üzemek számára az energiát.

A vízvezetékek befagytak, az emberek a nyitott csatornákból, vagy a Névából vettek vizet, közösségi szamovárokat működtettek. A csatornahálózat és a szemétszállítás összeomlott. Az egész várost belepte a bűz. Hamarosan járványok törtek ki: a vérhas és a hastífusz 5-6, a kiütéses tífusz gyakorisága 25-szörösére emelkedett.

A legnagyobb problémát az éhség jelentette. A gyors német támadás miatt nem voltak tartalékok. A hatóságok mindent megtettek, csak éppen enni adni nem tudtak. Összeállították a 100 fogyasztásra alkalmas növény listáját (csalán, sóska, laboda, angyal gyökér, pitypang, vízi liliom, komló, borókafenyő bogyója, hamvas áfonya, csipkebogyó stb.). Elkészítésükhöz a következő receptet ajánlották: ötnapi áztatás ecetes vagy citromsavas vízben, majd átszűrés és ledarálás. A kapott masszát a közétkeztetésben zöldségleves készítéséhez használták, de télire is készletezték. Különböző kenyérpótlékokat készítettek. Fából kivont élesztő alapanyagot sóval ízesítettek és hagymával, paprikával, olajjal együtt kissé megpirítva brikettáltak. A „briketteket” ötdekás adagokban, vízhatlan papírcsomagban a frontra szállították, ahol a katonák egy csomagot 1 liter forralt vízben elkeverték és az így kapott folyadékot leves pótlékként fogyasztották. A kenyérben kezdetben 15, később 50%-ra nőtt az adalék pótanyagok aránya, így az embereknek kiosztott kenyér tápértéke szinte megszűnt. Az általános vitaminhiányt a fenyőágakból kivont tabletták segítségével próbálták enyhíteni. Az éhező lakosok minden talpalatnyi helyen zöldségeket termesztettek.

Mindez azonban nem segített. A munkások napi fejadagja 3500-4000 kalória helyett 770-1087 kalóriára csökkent. Az alkalmazottak, családtagok ennél is kevesebbet kaptak: napi 423 kalóriát. Egy gyermek a napi 30 deka kenyéradagján kívül havonta 1,2 kiló tésztát, 60 deka húst, 1 kiló halat, 1 kiló cukorpótlékot és 1,5 kiló zsiradékot kapott. Semmi mást. 1941-1942 telén a napi élelmiszer-bevitel teljes súlya nem érte el az 57 dekát. November végétől megjelent a disztrófia. Tünetei: teljes legyengülés, arc és a végtagok felpüffedése. A 11 éves Tánya Szavicseva naplójában a következő bejegyzések olvashatók: „Zsenya meghalt 1941. december 28-án 12 órakor. A nagymama meghalt 1942. január 25-én nappal 3 órakor.Leka meghalt 1942. március 17-én reggel 5 órakor. Vászja bácsi meghalt 1942. április 13-án éjjeli 2 órakor. Ljosa bácsi meghalt 1942. május 10-én nappal 4 órakor. Mama meghalt 1942. május 13-án reggel 7 óra 30 perckor. Szavicsevék meghaltak. Mind meghaltak.” Nem sokkal később Tányát evakuálták a városból, de hamarosan ő is meghalt.

Image
Holttest egy leningrádi utcán

Anna Lihacseva orvosnő naplójában örökítette meg családja tragédiáját: „A betegségem 1941. december 21-én kezdődött a testsúlyom csökkenésével, légszomjjal, a gondolkodás lelassulásával…Azután minden megindult lefelé a lejtőn. A sötétség, a dermesztő hideg, az állandó éhség. Engem, férjemet, valamint a fiamat is ledöntött az éhínség, ami a férjem és a fiam halálával végződött. A lesoványodást követi az ödéma. Előbb jelentéktelen mértékben, aztán a szemen, a tenyéren, majd kiterjed a végtagokra, különösen a lábra. Ekkor már nehéz a járás, az izületek mozgása akadozik. A szomjúság, az éhségérzet erősödik és állandósul… Fűszeres ízeket kívánsz, sós kenyeret, borsos levest, miközben a nyelv ízlelő képessége minimális. A száj száraz és keserű, a nyelv mint egy fadarab, így beszélni egyre nehezebb. Ekkor jön az apátia, a renyheség, a mozdulatlanság vágya, az elerőtlenedés… A végtagjaink állandóan hidegek, ödémásak, a kisebb sérülések elfekélyesedtek, nem gyógyulnak, a lábfej és a kéz ujjai idegenek, elnehezültek. A szervezet ellenálló képessége annyira megcsappant, hogy a legkisebb bőrsérülés is fekélyesedik, hónapokig nem gyógyul be. A testünk törzsén a vészes fogyás miatt kitüremlenek a csontok, a bőrön pigmentek jelennek meg az állandó viszketés elvakart helyein. A tetvekről nem is beszélve. Azok szinte mindenkit gyötörnek… Az emberek hónapok óta nem aludtak levetkőzve, hideg lakásaikban nem mosakodtak. Nem volt se víz, se fa az otthoni fürdéshez, nem működtek a közfürdők sem. Jómagam valahogy otthon tisztálkodtam, de novembertől 1942. májusig nem voltam közfürdőben. A lakásomban a hőmérséklet mínusz 5 fok volt. A férjem halálával valahogy még csak megbékéltem. Az ő halála tompa fájdalom, de a drága fiacskám halála miatt kegyetlenül és kétségbeejtően fáj a lelkem és sírni tudnék éjjel-nappal.”

Az utcákon bandák kutattak élelem után. A közbiztonság megszűnt: télen 378 rendőr egyszerűen éhen halt. Az emberek megették a kutyákat, macskákat, madarakat és a patkányokat. Végül elkezdték enni az utcákon temetetlenül fekvő halottakat. Legalább 1700 esetben került sor kannibalizmusra. Az ilyen eseteket a hatóságok titkolták és csak a kommunista vezetőknek írt titkos jelentésekben említették. Egyéb, nyilvános dokumentumokban „különleges kategóriájú bűnözésnek” nevezték. 1941 ősze és 1942 tavasza között a leningrádi lakosság élelmezése sokkal rosszabb volt, mint az auschwitzi foglyoké. Leningrádban a lakosság nagyobb arányban halt éhen, mint a varsói gettóba  zárt zsidók. A blokád 900 napja alatt 649 ezer leningrádi vesztette életét. 17 ezer fő kivételével éhen haltak.

 

Náci népirtás Kelet-Európában

A felszabadulás után a helyi metropolita (ortodox pap) segítségével összeállították a Vjazma, környéki járásokban elkövetett náci bűnök listáját. Íme néhány konkrét eset: 1942. december 10-én 34 férfit és nőt lőttek velük megásatott sírokba; 1943. január 7-én Szicsovka parancsnoka 100 zsidót (köztük nőket és gyermekeket) összeveretett, majd lelövette őket; ugyanitt február 28-án a tífuszos betegekre gyújtottak egy házat, a helyi lakosokat pedig az aknásított útra zavarták; Zajcsiki faluban 23 embert, zömmel gyermekeket és öregeket zártak a gestapósok egy házba, majd rájuk gyújtották az épületet; a német visszavonuláskor az egyik parasztházban 200 embert égettek el elevenen.

Image
Német egységek polgári lakosokat végeznek ki

A Leningrád környéki városokban elkövetett kegyetlenkedéseket összefoglaló jelentés szerint a megszállás 29 hónapja a korlátlan erőszak, az éhség és a totális jogfosztottság időszaka volt: „Semmiben nem vétkes embereket lövöldöztek agyon vagy akasztottak. A város legforgalmasabb pontjain…állították fel az akasztófákat, azokon lógtak sok napon át a tetemek ilyen tábla feliratokkal a mellükön: „Szabotázsért”, „Partizánságért” és hasonlók. A hitleristák minden ok nélkül, csak orosz voltuk miatt, felakasztották Kapusztyin mérnököt, Ivanov raktárost, Koroljov tanítót és másokat. A növénykutató intézet igazgatója, a nejével haladván az utcán nem állt meg a német tiszt kiáltására. Ezért lelőtték őket. Bokova tanúja volt egy 12 éves fiú feletti véres leszámolásnak. A hitleristák hajánál fogva akasztották fel egy zsinegre, és a közelben várakozva, órával a kezükben számlálták, hogy mennyi ideig szenved kínhalált…A németek a városnak egy sor kerületét nyilvánították zárt övezetnek és mindenkit lelőttek, aki oda vetődött. Anyák, akik mentették az éhségtől gyermekeiket, kénytelenek voltak élelmiszer reményében átvágni ezen „zárt övezeten”, mivel azon keresztül vezetett az út a közeli falvakba. Kilesték őket és lelőtték. 1942. májusában a petrodvoreci kórházban… 80 betegnek a bőre alá mérget fecskendeztek, utána a kórházépületet az ott maradt tetemekkel együtt felgyújtották.”

Image
Oroszok akasztása

A korlátlan hatalmat és a gyilkolás szabadságát sok német katona kifejezetten élvezte. Emil Gold, a náci párt tagja ezt írta naplójába: „A Mírből Sztolbcovba vezető úton a gépfegyverek nyelvén beszéltünk a lakossággal, könyörületet nem ismertünk ... Ahogy embert látok egy faluban, viszket a kezem. Bele akarok lőni a tömegbe.” Egy őrvezető így emlékezett: „A lakóházakra kézigránátokat dobtunk. Nagyon gyorsan égnek le a házak…Szép látvány. Az emberek sírnak, és mi nevetünk a könnyeiken.”

1941-1942 során a Wehrmacht 2 millió négyzetkilométernyi szovjet területet szállt meg. Mivel 10 millióan a visszavonuló Vörös Hadsereggel együtt elmenekültek, összesen 70 millió szovjet állampolgár került német uralom alá. Közülük 1944 tavaszáig minden negyedik ember meghalt. 8 és fél millióan a járványoknak és az éhezésnek estek áldozatul. A négy Einsatzgruppe mintegy 1 millió zsidót géppuskázott tömegsírokba. A nem zsidók közül a megszállók további körülbelül 5 millió embert végeztek ki. Csak Belorussziában 628 falut égettek fel, többnyire a lakossággal együtt. A német hadiipar munkaerőhiányát tömeges deportálással orvosolták. Lengyelországban és a Szovjetunióban a városokban egész utcákat zártak le és mindenkit elhurcoltak. Máskor a villamosokról vitték el az embereket, volt, hogy a mozikban ülő nézőket deportálták. Csak a szovjet területekről 5,6 millió embert szállítottak akarata ellenére kényszermunkára. A rossz ellátás, a brutális bánásmód és a betegségek miatt a „keleti munkások” (Ostarbeiter) mintegy 60 százaléka meghalt.

Image
Egy Ostarbeiter

A szovjet civil lakosság összesen mintegy 18 milliós veszteséget szenvedett. A németek Lengyelországban a 3 millió zsidó mellett ugyanennyi nem zsidó lakost is megöltek. Jugoszláviában a megszállók 300 ezer emberrel végeztek. Csehszlovákia területén a zsidókon kívül több tízezer ember halt meg.

A Generalplan Ost 1941-ben még azzal számolt, hogy a keleti területeken három évtized alatt 31 millió „nem kívánatos” szláv és zsidó fog eltűnni. A zsidó holokauszt és a szláv népirtás eredményeképpen 1944-re a nácik polgári áldozatainak száma meghaladta a 25 millió főt. Ha a fronton eddigre elesett, illetve a fogságban elpusztult vöröskatonák millióival is kalkulálunk, akkor világos, hogy a nácik három év alatt, tehát az eredeti ütemnél tízszer gyorsabban haladva túlteljesítették tervüket. Nem csoda, hogy 1943-ra a Generalplan Ost módosított verziója már 46-51 millió ember eltűnésével számolt.

 

A nácik szlávokkal szembeni politikája a germán felsőbbrendűség eszméjéből indult ki: az ellátás és a terület a németeket illeti meg, és szlávok tömegeinek kell elpusztulni ahhoz, hogy az „árja faj” megkapja jussát. A kivitelezés tudatossága egyértelmű, Berlin hideg számítással, papíron tervezte meg milliók halálát. A népirtási koncepció azonban nem volt totális abban az értelemben, hogy nem az összes kelet-európai szláv meggyilkolását tűzte kis célul. A „felesleges fogyasztóknak” és a német „életteret” elfoglalóknak kellett eltűnnie, illetve azoknak, akik a németekkel szembeszegülhettek (például a lengyel értelmiségnek).  Ezt természetesen praktikus megfontolások motiválták: egyrészt az összes keleti-európai szlávot megsemmisíteni lehetetlen lett volna, másrészt a náciknak szüksége volt a rabszolgamunkára.  Bár a háború kezdetén a nagy népességmozgatások az etnikai tisztogatás kategóriájába tartoznak, a német szlávpolitikája egésze a genocídium fogalmával határozható meg. 

Könyvajánló

Götz Aly: Endlösung. Völkerverschiebung und der Mord an den europäischen Juden. Frankfurt, 1995, Fischer.

Bálint József: 900 nap a 300 évből. Leningrád. Budapest, 2003, Agroinform.

Richard Breitman: The Architect of Genocide. Himmler and the Final Solution. Hanover, 1992, University Press of New England.

Krausz Tamás (szerk.): Népirtás a Szovjetunióban. Szovjet füzetek V. Budapest, 1992, Magyar Ruszisztikai Intézet.