Megsemmisítő háború

1940 decemberében Adolf Hitler elhatározta a náci Németországgal szövetséges kommunista Szovjetunió megtámadását. A támadás fedőneve Barbarossa volt. Az előkészítés során Hitler világossá tette, hogy nem hagyományos értelemben vett területszerző, hanem világnézeti alapon álló, ún. megsemmisítő háborút (Vernichtungskrieg) akar viselni a Szovjetunió ellen.  1941. márciusában közölte a német hadsereg (Wehrmacht) vezetőivel, hogy nem elégedhetnek meg a katonai győzelemmel és a német élettér (Lebensraum) keleti irányú kiterjesztésével. Mint mondta, a kommunista Szovjetuniót „…a legbrutálisabb erőszakkal kell elpusztítani”. Kijelentette, hogy a „judeobolsevista” értelmiséget és a kommunista párt valamennyi funkcionáriusát ki kell végezni.

A komisszárparancs

Ennek alapján Hitler az 1941. június 6-án kiadott, ún. komisszárparancsban elrendelte, hogy a Vörös Hadsereg fogságba esett politikai biztosait végezzék ki. (A komisszárok a szovjet csapatok kommunista szellemű neveléséért és ideológiai képzéséért, valamint a parancsnokok politikai ellenőrzéséért voltak felelősek.) A végrehajtással kapcsolatban az SS és a hadsereg kötött megállapodást. Eszerint már a hadifogolytáborba kerülés előtt ki kellett szűrni a foglyok közül a politikai biztosokat és a kommunista párt tagjait. A feladatot a náci párt és az SS biztonsági szolgálata, az SD (Sicherheitsdienst) szakértőire bízták. A hadifoglyok tömegéből kiemelt „veszélyes elemeket” ezután átadták a front mögötti területek biztonságáért felelős különleges SS-egységeknek, amelyek azonnal agyonlőtték őket. A komisszárparancs alapján legalább 140 ezer szovjet hadifoglyot végeztek ki még azelőtt, hogy elérték volna a táborokat. A parancsot végül a hadsereg tiltakozása miatt 1942 májusában hatályon kívül helyezték, mivel a német harctéri parancsnokok szerint az csak fokozta a Vörös Hadsereg ellenállását. Ezután a komisszárokat koncentrációs táborokba (például Mauthausen) szállították, majd ott végeztek velük.

A német hadsereg és az orosz hadifoglyok: logisztika

A német hadsereg az előzetes tervek szerint villámháborúra készült és egyszerűen nem számolt a Vörös Hadsereg legyőzése esetén várható több millió fogoly okozta logisztikai és ellátási problémákkal. A Wehrmacht az utánpótlási nehézségek miatt nem készítette elő a hadifoglyok szállítását: vöröskatonák milliói több száz kilométeres gyalogmenetekben igyekeztek a táborok felé. Az útközben lemaradókat lelőtték, a kiéhezett foglyoknak enni adó lakosokra szintén tüzet nyitottak. Felsőbb utasításra csak nyitott vagonokban szállították a foglyokat. Bár 1941 novemberében beállt a fagy és állandósult a havazás, csak a hónap végétől engedélyezték a zárt vagonok használatát. Érdemi változást ez sem hozott: szállítás közben szünetelt az ellátás és a vagonokban nem volt fűtés. Ennek következtében december elején a transzportok 25-70%-a meghalt az úton.

További problémát jelentett, hogy a gyalogmenetek végállomásául kijelölt hadifogolytáborok többsége nem volt más, mint egy szögesdróttal elkerített üres terület. Hiányoztak az életben maradáshoz szükséges alapfeltételek: barakkok, latrinák, kórházak. Egy 500 ezer fogoly befogadására alkalmas táborhálózat kinevezett parancsnoka 250 tonna szögesdrótot és főzőedényeket kapott az induláshoz, de barakképítéshez szükséges fát nem. Vöröskatonák millióinak kellett a puszta földbe vájt lyukakban átvészelnie 1941-1942 rettenetes telét, amikor gyakran mínusz 20-40 fokos volt a hideg.

Szovjet hadifoglyok 1941 nyarán

Éhség és járványok

A Wehrmacht hadifoglyokkal kapcsolatos érdektelenségét az is fokozta, hogy a megszállt szovjet területek gazdasági kizsákmányolását tervező egyéb hivatalok úgy számítottak, az élelmiszer Németországba szállítása 20-30 millió orosz éhhalálát fogja eredményezni. Előzetes kalkulációiban a Wehrmacht a hadifoglyok ellátásra minimális költségeket különített el. Kezdetben napi 700-1000 kalóriára rúgó élelmiszeradagokat szántak az orosz raboknak. Az idő előrehaladtával és a foglyok számának növekedésével ez az amúgy is alacsony adag tovább zsugorodott. A Wehrmacht élelmezési hivatala így fogalmazott: „minden a foglyoknak adott élelemadag túl sok, mert saját családjaink szájától, vagy csapatainktól vesszük el.”

1941. október 21-én Wagner tábornok, az ellátásért felelős főszállásmester a következőképpen határozta mag az orosz foglyok új, csökkentett napi fejadagját: 20 gramm köles és 100 gramm kenyér hús nélkül, vagy 100 gramm köles kenyér nélkül. Számítások szerint ez az életben maradáshoz szükséges minimum negyedével volt egyenlő. Ezek után nem csoda, hogy a hadifogolytáborokba beérkező több millió katona soraiban borzalmas éhség ütötte fel a fejét. A szerencsétlenek érdemi ellátás hiányában megfőzték a füvet és a lombokat, lerágták a fák kérgét, felfalták a mezei rágcsálókat, madarakat.

1941. október 31. után engedélyezték, hogy a hadifoglyok dolgozzanak. Wagner novemberben kijelentette, hogy a nem dolgozókat „…a táborokban hagyni kell éhen halni”.  Mivel a Szovjetunió nem volt hajlandó aláírni a hadifoglyok jogait garantáló nemzetközi szerződéseket, a nácik erre hivatkozva csak a munkaképesek ellátását tartották szem előtt. Az egyik dokumentum így fogalmazott: „A bolsevista foglyok etetése ügyében nem köt bennünket nemzetközi kötelezettség, mint a többi fogoly esetében. Élelemadagjuk tehát szimplán a számunkra fontos munkaerő értékén alapul.”

1942 elejétől, a háború  elhúzódása miatt felértékelődött a munkaerő. A németek orosz foglyokkal akarták pótolni saját behívott korosztályaikat. A tömeges éhenhalás miatt a nácik különböző megoldásokkal kísérleteztek: Göring azt javasolta, hogy lakossági fogyasztásra alkalmatlan, elhullott állatokkal etessék őket, az Élelmezésügyi Minisztérium szakemberei speciális „orosz kenyeret” kísérleteztek ki, amely 50% rozsdarából, 20-20% cellulózlisztből és cukorrépa-származékból és 10%-nyi szalmalisztből tevődött össze. Az „orosz kenyér” azonban alkalmatlan volt emberi fogyasztásra, és mivel a katonák tömegesen megbetegedtek tőle, beszüntették az előállítását.

Hadifogolytábor Minszkben

Az éhezés és a megfelelő körülmények hiányában a hadifogolytáborok hamarosan járványgóccá változtak. Mosakodni nem lehetett, latrinák nem voltak, a tetvek hasmenéses tífuszt terjesztettek. 1941-1942 telén, valamint 1943 végén vitaminhiánnyal súlyosbított TBC-járvány okozott tömeges pusztulást. A sebek ellátás hiányában elférgesednek, üszkösödnek. A fekélyekkel borított, összefagyott, köhögő csontvázak elviselhetetlenül büdösek voltak. 1941 augusztusában egy német hírszerzőtiszt ezt írta feleségének: „A keletről érkező hírek ismét iszonyúak. Nyilvánvalóan nagy veszteségeink vannak. Ez még talán elviselhető, de holttestek hekatombái nyomják vállunkat. Folyamatosan kapunk jelentéseket, hogy a beérkező zsidó és hadifogoly-szállítmányoknak csak a 20% van életben, az éhség általános a fogolytáborokban, tífusz és minden egyéb járvány dühöng.”

Bánásmód

A német őrség általában alacsonyabb rendű emberként (Untermensch) tekintett a leromlott állapotú orosz foglyokra. Gyakran szórakozásból verték, gyilkolták őket. A brutális bánásmód elvárás volt. Egy 1941. szeptember 8-i parancs így fogalmazott: „Az engedetlenséget, aktív vagy passzív ellenállást, azonnal a fegyverek erejével kell letörni. A hadifoglyokkal szemben a fegyverhasználat törvényes és szabályszerű.” 1942 nyarán a Nürnbergben később háborús bűnösként kivégzett Keitel tábornok elrendelte az orosz hadifoglyok megbélyegzését: „…a mintegy 45 fokos szöget alkotó bélyeget, amelynek 1 cm-es hosszabb szára felfelé irányul, tüzes vassal kell a bal tomporba égetni.” A szökött foglyokra figyelmeztetés nélkül kellett lőni, az elfogott szökevényeket a legközelebbi Gestapónak kell átadni. Ez az azonnali kivégzéssel volt egyenlő.

A veszteségek

Ilyen körülmények (szállítás, szállás, élelmezés, bánásmód) között az orosz hadifoglyok tömegesen pusztultak. Német adatok szerint 1941 júniusa és 1942 januárja között átlagosan napi 6000 hadifogoly halt meg. A lengyel Főkormányzóság területén felállított fogolytáborokba zsúfolt 310 ezer fogoly 85%-a 1942 áprilisáig meghalt. A Göring irányítása alá tartozó Négyéves Terv Hivatalának 1942. február 19-i jelentése így fogalmazott: „3,9 millió orosz fogoly állt rendelkezésre. Közülük 1,1 millió maradt. Csak november és január között 500 ezer orosz halt meg.”

1941-ben Himmler utasította Rudolf Hösst , az auschwitzi láger parancsnokát, hogy kezdjen hozzá egy 100 ezer hadifogoly elhelyezésére és dolgoztatására alkalmas új tábor építéséhez. Az előzetes tervekkel szemben 1941 őszén végül csak mintegy 15 ezer orosz hadifogoly érkezett Auschwitzba. Höss visszaemlékezése szerint a „barbár” oroszok ölték egymást a kenyérért és gyakori volt a kannibalizmus is. Az új tábort ők építették fel. 1942 tavaszára 90%-uk meghalt. Auschwitz II , azaz a birkenaui megsemmisítő tábor azonban elkészült.

A második világháborúban körülbelül 5 millió vöröskatona esett fogságba. Mintegy 60%-uk - azaz 3 millió ember – ott pusztult. A második világháború valamennyi hadszíntere közül messze ez volt a legrosszabb arány. 

Sztálin és a szovjet hadifoglyok

A fogságba esett vöröskatonák millióinak haláláért súlyos felelősség terheli saját kormányukat, és az azt irányító kommunista diktátort, Joszif Sztálint. Az 1937-1938-as nagy terror időszakában a Vörös Hadsereg sem kerülte el a „tisztogatást”. Az öt marsall közül hármat (Tuhacsevszkij, Blücher, Jakir), a 15 hadseregparancsnok közül 13-at, kilenc admirálisból nyolcat, 57 hadtestparancsnok közül 50-et, a 186 hadosztályparancsnokból 154-et, összesen a Vörös Hadsereg mintegy 40 ezer tisztjét végezték ki hamis összeesküvési és kémkedési vádak alapján. Minderre éppen a küszöbön álló második világháború előtt került sor. A tisztogatások következtében az 1941. június 22-i német támadás idején a csapatokat irányító főtisztek és tisztek jelentős része nem rendelkezett megfelelő képzettséggel és tapasztalattal.

Sztálin

Sztálin bűneit tovább tetézik hibái. A hírszerzés és a vezérkar figyelmeztetései ellenére az utolsó pillanatig azt hitte, szövetségese, Hitler csak blöfföl és nem meri megtámadni. Sztálin nyomására a Vörös Hadsereg csak támadási tervekkel rendelkezett és nem dolgoztak ki védelmi stratégiát. Hibáiért és bűneiért országa súlyos árat fizetett: a nácik mintegy 2 millió négyzetkilométernyi szovjet területet foglaltak el, a háborúban megsemmisült a nemzeti vagyon harmada, mintegy 700 milliárd rubel értékben. A Szovjetunió iszonyatos emberveszteségeket szenvedett: a német megszállás során 17-20 millió civil lakos halt meg, a frontokon 7 millió katona esett el, további 5 millió került hadifogságba. Ez utóbbiak közül 3 millióan meghaltak.

A hadifoglyok tragédiájáért Sztálint külön felelősség terheli. A kommunista Szovjetunió nem írta alá a hadifoglyokkal kapcsolatos nemzetközi egyezményeket (hágai konvenció), így nem garantálta a fogságába esettekkel szemben a megfelelő bánásmódot, ugyanakkor lemondott saját katonái alapszintű védelméről is. A kommunista vezetés döntése miatt a Szovjetuniónak gyakorlatilag nem voltak összeköttetései a Nemzetközi Vöröskereszttel, azaz a segélyszervezeten keresztüli kapcsolattartás (levelek, információ, csomagok) lehetetlen volt. A sztálini politika következtében a németek mindenféle ellenőrzése lehetetlenné vált, így a szovjet hadifoglyok védtelenek voltak.

A vöröskatonák szenvedéseit fokozták Sztálin embertelen nézetei is. A diktátor úgy vélte, hogy csak a gyávák és az árulók esnek fogságba. A Vörös Hadsereg katonája köteles volt haláláig harcolni és nem adhatta meg magát. Ezért a szovjet katonai kimutatásokban nem nyitottak külön rubrikát a fogságba esettek számára, hanem eltűntként tartották őket nyilván. Szovjet hadifoglyok hivatalosan tehát nem is léteztek. Ugyanakkor a foglyokat árulónak tekintették, ezért a nép ellenségének bélyegzett családtagjaikat a Gulagra deportálták. A németek által körülzárt területekről kitört orosz katonákat potenciális árulóként kezelték, ők a belügyi népbiztosság (NKVD) speciális szűrőtáboraiba kerültek. Sokukat a kimerítő kihallgatásokat követőként innen a Gulagra deportálták.

Sztálin a vereséget sem bocsátotta meg. 1941 nyarán, mivel nem tudták megakadályozni a német előrenyomulást, a nyugati frontot irányító Pavlov, Klimovszkih, Grigorjev, Korobokov tábornokokat árulás vádjával agyonlövette. A harcokban eltűnt Ponyegyelin és Kacsalov tábornokokat távollétükben halálra ítélték. Bár később kiderült, hogy Kacsalov elesett, családját letartóztatták és meghurcolták. A sebesülten, öntudatlan állapotban elfogott Ponyegyelin négy évet töltött német hadifogságban. A felszabadulás után azonban letartóztatták és újabb öt évet töltött - ezúttal egy szovjet - lágerban. 1950 augusztusában másodszor is bíróság elé állították és kivégezték.

Ponyegyelin

Sztálin kíméletlen módszerekkel igyekezett megállítani a németek elől tömegesen menekülő szovjet csapatokat. A frontok, hadseregek parancsnokaitól folyamatosan azt követelte, hogy „…a helyszínen számoljanak le a gyávákkal és árulókkal.” 1941. augusztus 12-én a következőket rendelte el 270. számú parancsában: „Azok, akik harc közben rangjelzéseiket letépik és megadják magukat, aljas árulóknak tekintendők, családjuk pedig, mint a hazaáruló és esküszegő családja, letartóztatandó. Az ilyen dezertőröket a helyszínen végezzék ki…Azokat pedig, akik inkább a fogságot választják, minden eszközzel pusztítani kell, a fogságot választó vöröskatonák családját pedig meg kell fosztani az állami segélyektől és segítségtől.”

A diktátor 1942. július 28-án a német nyári offenzíva tetőpontján újabb, kegyetlen paranccsal igyekezett megfékezni a visszavonulást: „Egy lépést sem hátra! Ez kell, hogy legyen a fő jelszavunk!...Minden lövészhadosztály rendelkezzen egy legfeljebb zászlóaljnyi, megbízható harcosokból álló záróosztaggal…melynek feladata a pánikba esett katonák menekülésének megállítása, ha szükséges, fegyverhasználat útján.” De Sztálin nem csupán a menekülő katonákra lövetett. 1941 őszén Leningrádból jelentették, hogy az előrenyomuló németek orosz asszonyokat, gyermekeket és öregeket hajtanak maguk előtt fedezékképpen. Sztálin válasza: „Azt beszélik, hogy a leningrádi bolsevikok között akadnak olyanok, akik nem tartják lehetségesnek a fegyverhasználatot az efféle delegátusokkal szemben. Jómagam úgy vélem, hogy ha a bolsevikok között ilyen emberek vannak, legelőször is őket kell megsemmisíteni, mivel ezek a német fasisztáknál is veszélyesebbek. Tanácsom a következő: nem szabad érzelgősködni…Az ellenséget és önkéntes vagy kötéllel fogott cinkosait ütni kell, ahol érjük…Üssék mindenütt a németeket és küldötteiket, bárkik legyenek is azok, irtsák az ellenséget, mindegy, hogy önkéntes vagy kötéllel fogták.”

Sztálin érzéketlenségét jól jellemzi a tény, hogy amikor jelentették neki, hogy fia, Jakov Dzsugasvili hadnagy német fogságba esett és a nácik hajlandók kicserélni egy német fogolyra, a diktátor egy szóval sem reagált a hírre és soha többé nem említette fiát. Jakov 1943-ban a sachsenhauseni koncentrációs táborban a szögesdrótnak rohanva öngyilkos lett.

A sztálini terror következménye volt az is, hogy ez volt az első háború, amikor oroszok tömegesen álltak át az ellenség oldalára. Mintegy 2 millió szovjet állampolgár szolgált önkéntes segítőként (lóápoló, szakács, munkás stb.) a német hadsereg különböző egységei mellett. A fogságba esettek közül több tízezren beléptek Vlaszov tábornok antikommunista Orosz Felszabadító Hadseregébe.

Vlaszov

1945-ben a felszabadulással nem ért véget a németek által kényszermunkára hurcolt civilek és hadifoglyok kálváriája. A szovjet hatóságok 1946 februárjáig 4,2 millió szovjet polgárt repatriáltak. Közülük 360 ezer főt árulóként a Gulagra küldtek, 10-20 éves büntetést róva ki rájuk. További 600 ezer főt újjáépítési zászlóaljakba vezényeltek kényszermunkára, általában két évre. A Vlaszov-hadsereg több ezer tagját kivégezték, 150 ezer főt pedig Szibériába vagy Kazahsztánba deportáltak.

Összegezve megállapítható, hogy a második világháború keleti frontján két embertelen, totalitárius diktatúra négy éven keresztül valóban totális, megsemmisítő háborút folytatott egymással. Ennek a háborúnak a legfőbb áldozatai a szovjet és lengyel területek civil lakossága, illetve a saját hazájuk által is elárult, az ellenség által pedig emberszámba nem vett vöröskatonák voltak. A nácik szerepét vizsgálva megállapítható, hogy a szovjet hadifoglyok tragédiája a már elemzett német szlávpolitika elválaszthatatlan részét képezte, tehát a genocídium  fogalmi körébe illeszkedik.

Könyvajánló

Omer Bartov: Germany’s War and the Holocaut. Disputed Histories. Ithaca – London, 2003, Cornell University Press.

Wieslaw Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly. Budapest, 1978, Kossuth.

Krausz Tamás (szerk.): Népirtás a Szovjetunióban. Szovjet füzetek V. Budapest, 1992, Magyar Ruszisztikai Intézet.

G. F. Krivosejeva (szerk.): Grif szekretnosztyi sznyjat. Potyeri voruzsennih szil CCCP v vojnah, boevih gyejsztvijah i vajennih konfliktah. Moszkva, 1993,Vojennoje Izgyatyelsztvo.  

Alekszander Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport 1918-1956. 1-2. köt. Budapest, 1989, Új idő.

Dmitrj Volkogonov: Győzelem és tragédia. Sztálin politikai arcképe. Budapest, Zrínyi, 1990.

Alxender Werth: Oroszország nagy háborúja 1941-1945. Budapest, 1971, Kossuth-Zrínyi.

V. Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991, Magyar Ruszisztikai Intézet.