www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
A Japán Birodalom 1937-1945

Hagyomány és modernizáció

Image
Matthew Perry kapitány
Amikor 1853. július 8-án Matthew Perry amerikai kapitány négy csatahajója befutott a Tokiói Öbölbe, a hosszúra nyúlt japán középkor véget ért. A világtól addig elzárkózó szigetország az agresszív fellépés hatására kénytelen volt megnyitni kapuit az idegen gazdasági, politikai és kulturális hatások előtt. Ahelyett azonban, hogy félgyarmati sorba süllyedt volna, néhány évtized alatt rohamléptekben modernizálódott. Az 1910-es évekre Japán az egyetlen olyan nagyhatalommá vált, amely nem rendelkezett európai kulturális gyökerekkel. 

Amikor 1867-ben Meidzsi lépett a trónra, szakított a tradicionális császári szerepmodellel, és a közélettől évszázadokig visszahúzódó, megközelíthetetlen isten helyett aktív politikaformáló tényezővé vált: megszüntette a hatalmat addig ténylegesen birtokló sógun uralmát (Meidzsi-restauráció). A modernizáció feltartóztathatatlan volt. 1871-re kiépült a korszerű közigazgatás, 1871-72-ben föld- és adóreformot vezettek be, 1872-től kötelezővé tették az iskolai oktatást, 1873-ban bevezették a hadkötelezettséget. A császár külsőségekben is szakítani akart a hagyományok egy részével, kontyát levágatta, a császárné nem feketítethette többé a fogait. Tovább dinamizálta a folyamatokat, hogy a hatalomból kiszorult vezető réteget alkotó szamurájok előre menekültek, és a parlamentáris rendszer kiépítését kezdték követelni a császártól. 1889-ben megszületett az alkotmány, 1890-ben pedig választásokat tartottak.

A modern Japán szellemi arculatát az ősi Japán határozta meg. A császárt továbbra is istenként tisztelték, az erre alapozott sintoizmus 1890-ben államvallássá vált. A közerkölcs szerint az alattvalók a császárnak és képviselőinek feltétlen engedelmességgel tartoztak, az uralkodóért meghalni kötelesség és megtiszteltetés volt.

Image
Meidzsi császár
A feljebbvalóiért életét áldozni kész, kíméletlen szamuráj etikai rendszerének, filozófiájának (a bushidónak - „a harcos útja”) alapértékei szervesen beépültek a japán társadalomba. A szamuráj-hagyomány különösen a fegyveres erőknél volt intenzív, hiszen a hatalmukat vesztett harcosok tömegével áramlottak a reguláris hadseregbe. A modernizálódó ország szellemi fundamentuma a küldetéstudatos nacionalizmus lett.

A gazdaságilag is rohamosan erősödő ország a 19. század végén kitört külpolitikai alárendeltségéből. Az 1894-95-ös, első kínai-japán háborút lezáró béke értelmében a vesztes Kína jelentős területeket adott át a győztesnek. 1904-1905-ben Japán Oroszország felett diadalmaskodott, újabb pozíciókat nyerve a térségben. 1910-ben Koreát annektálta, majd az első világháborúban az antant hatalmak oldalán harcolva Németország csendes-óceáni szigeteire és egyes kínai területekre tette rá a kezét. A két évtizednyi expanzió és az első világháború gerjesztette gazdasági fellendülés Japánt egyértelműen nagyhatalommá avatta.

Válság és militarizmus

A húszas években Japánban megjelentek és részleges tért hódítottak a liberális, individualista eszmék. Az addig szinte kizárólag közösségi létben gondolkodó japán társadalom nagy része számára ezek végletesen idegennek tűntek. Részben erre válaszul, részben pedig a fokozódó problémák miatt a szélsőjobboldal is felütötte a fejét. Japán ugyanis a túlnépesedés rémével és egyre súlyosbodó gazdasági bajokkal nézett szembe. Egyes politikai erők a náci Lebensraum-(élettér)ideológiára kísértetiesen hasonlító gondolatmenettel felvetették: igazságtalan, hogy Japánnak 142 ezer négyzetmérföldön kell 60 millió embert etetni, míg például Kanada és Ausztrália sokkal nagyobb területen sokkal kevesebb embert tart el. Az egyenlőtlenség megszüntetését pedig sokan területszerző háborúval vélték megvalósíthatónak. A fegyveres konfliktust azért is látták elkerülhetetlennek, mert míg a japán kivitelt a nyugati gyarmatok protekcionista gazdaság- és vámpolitikája kizárta a piacról, a szigetország egyre súlyosbodó nyersanyagfüggőségbe került a külföldtől.

A gazdasági-népesedéspolitikai megfontolásokon kívül a japán nép történelmi küldetésébe vetett hit is táplálta a háborús terveket. Az ország egyre inkább militarizálódott, a közoktatást és a gyermeknevelést is kvázi-katonai koncepciók alapján szervezték meg.

Image
A japán hadsereg lerohanja Kínát
Ezt az iskolákban és a laktanyákban általános fizikai bántalmazás, az egyéniség meg- és betörése, a feltétlen engedelmességre nevelés egészítette ki. Megszigorították az állambiztonsági törvényt (igaz, ezt az általános választójog bevezetésével párhuzamosan tették) és létrehozták a Katonai Titkosrendőrséget, a Kempeitait. 

Az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság katasztrofális hatással volt az országra. Az addig virágzó export összeomlott, a selyemkivitel például 80 százalékkal visszaesett. A munkanélküliségi ráta az egekbe szökött. A destabilizálódó helyzetben a hadsereg ragadta magához a kezdeményezést. 1931 őszén megszállták a kínai Mandzsúria tartományt és Pu Ji, az utolsó kínai császár vezetésével japán bábállamot hoztak létre a területen. (Kína már 1912 óta köztársaság volt.) A fegyveres erők szélsőséges csoportjai több puccsot is megkíséreltek, hogy átvegyék Japánban a hatalmát. Bár ezeket rendre leverték, a hadsereg befolyása rendkívüli módon megnőtt. 1937 júliusában Japán megtámadta ősellenségét, Kínát.  

Az út Nankingba

Peking és Tiencsin elfoglalása után a japánok Sanghaj ellen fordultak. A várost Csang Kaj-sek főparancsnok 700 ezer katonája védte. A japánok borzalmas véráldozatok árán, három hónap alatt megtörték az ellenállást. A kínai csapatok végül feladták Sanghajt és az ősi fővárosba, Nankingba húzódtak vissza.

Image
Japán katona szuronygyakorlata élő emberen
A Nanking felé vezető úton a japán katonák szabadjára engedték indulataikat és a kínaiak iránti gyűlöletüket. Több ezer hadifoglyot legéppuskáztak, a falvakat lakóikkal együtt felgyújtották, a menekülőket lelőtték, a nőket csoportosan megerőszakolták. Jól jellemzik a helyzetet Ono hadnagy szavai, aki a következő utasítással igazította el embereit: Ma gyilkolási gyakorlatra megyünk. Ne gondoljatok a kínaiakra emberként, csak valami olyan dologként, ami értéktelenebb, mint egy kutya, vagy egy macska.” Tajima közlegény később elmondta, hogyan végzett az emberekkel: „Felemeltem a felszuronyozott puskámat és lassan a félelemtől remegő kínai felé mentem…Ott állt a gödörben, a sírban, amit segített kiásni, beledöftem a szuronyomat a kínaiba, aztán újra és újra, míg csak le nem bukott a gödörben.” A nankingban élő német náci, Christian Kröger így számolt be a város eleste előtti napokról: „Útban Hsiakwan felé szó szerint hullákon át hajtottam. Nap, mint nap keresztül kellett hajtani a hullákon, akik még az álmaimban is feltűntek. Sehol sem láttam egy élő embert, még a nagyobb falvakban sem. Mindent felégettek, minden elpusztult.”

A japánok gyakran rendeztek gyilkolóversenyeket. Egy újság a következőképpen számolt be egy ilyen vetélkedésről: „Alhadnagyok versenye: ki öl meg 100 kínait hamarabb a párbaj során? Mukai Tosiaki és Noda Takesi alhadnagyok baráti párbajában, amelynek tétje, hogy ki öl meg hamarabb 100 kínait a karddal, a végső fázisába ért. Vasárnap Mukai 89-nél, Noda 78-nál tartott.” Decemberben meghosszabbították a versenyt: ekkor 105, illetve 106 hullánál tartottak. „Délben üdvözölték egymást. Az én számom 105. És mi a helyzet veled? kérdezte Noda. Az enyém 106 válaszolta Mukai. Mindketten szívből nevettek. A versenyzők 50-el kiterjesztik a célszámot. Mukai pengéje megsérült a versenyben. Mint elmagyarázta, egy kínai kettévágása okozta a károsodást.” 

Ilyen előzmények után Nanking lakosai sem remélhettek kegyelmet.

Vérfürdő, terror, nemi erőszak

Image
Kínai civilek tömeges kivégzése
A város 1937. december 13-án esett el. Nyolc nappal korábban a főparancsnokságot a császár nagybátyja, Asaka vette át. A herceg kiadta a parancsot: „Öljétek meg az összes foglyot”. A századforduló háborúiban a japánok általában nem mészárolták le a hadifoglyokat. Az első kínai-japán konfliktus császári hadüzenete szerint a katona mindent megtesz, hogy megnyerje a háborút, de nem sérti a nemzetközi jogot. Később 1790 kínai foglyot elengedtek, ha aláírtak egy nyilatkozatot, hogy többé nem harcolnak. Az orosz-japán háborúban 80 ezer orosz fogoly szabadságát adták vissza. Most erről szó sem volt. A várost elözönlő japánok tömegesen gyilkolták a foglyokat. Egy 1937. december 13-án kelt zászlóaljparancs világosan fogalmazott: „Minden hadifoglyot ki kell végezni. A kivégzés módja: a foglyokat 12 fős csoportokba kell osztani, és külön-külön lelőni.” Imai Masatake, japán haditudósító beszámolója szerint „a katonák felsorakoztatták őket a folyónál. Géppuskatűz hallatszott, rat-tat-tat. Hanyatt estek a folyóba, elnyelték őket a háborgó hullámok. 20 ezret végeztek ki.”

A mészárlás azonban egyáltalán nem korlátozódott a bujkáló kínai katonákra. A japánok válogatás nélkül gyilkolták a nankingiakat. John Rabe, a Siemens vállalat kínai lerakatának  nankingi munkatársa (egyébként náci párttag) feljegyzései szerint „A japánok követelték, hogy az villanyszerelők térjenek vissza dolgozni. Az 54 munkásból 43 engedelmeskedett. Összekötözték, majd a folyó partjára vezették és legéppuskázták őket … Japán katonák kínai fiúkat arra kényszerítettek, hogy disznókat kergessenek. Akik nem voltak elég gyorsak, azokat szuronnyal ledöfték. Az egyik áldozatul esett fiú belei a testén kívül lógnak.” Omata Yukio, japán haditudósító így számolt be a nankingi vérengzésekről „Az első sorban állókat lefejezték, testüket a második sorban állók dobták a folyóba, mielőtt őket magukat is lefejezték. A gyilkolás folyamatosan tartott, reggeltől estig.” Hiroki Kawano, japán katonai fotós is látta az öldöklést: „Mindenféle borzalmas jelenetnek voltam szemtanúja. Fej nélküli gyerekhullák feküdtek a földön. Gyermekek, akiknek kinyomták a szemét.” 

Image
Japán katona lefejez egy kínait
A hetekig tartó mészárlás áldozatainak hullái az utcákon és a folyóparton rohadtak. A japánok sokáig nem engedték, hogy eltemessék a holttesteket, így akarták fokozni a terrort. Civilek ezreit égették el az utcákon, tereken, udvarokban emelt óriási máglyákon. Kozo Tadokoro, az egyik elkövető visszaemlékezése szerint „a kínai foglyok megkötözésére szögesdrótot használtunk. Tízesével összekötöztük őket. Benzint locsoltunk rájuk, majd élve meggyújtottuk őket. Olyan volt, mintha disznókat öltünk volna.” Asahi Shimbun szintén kivette a részét a mészárlásból : „Élveztük a kínaiak gyilkolását. Vagy élve elégettük, vagy tűzbe löktük őket. Vagy botokkal agyonvertük őket. Amikor már félholtak voltak, árkokba löktük, elégettük, vagy halálra kínoztuk őket. Így mindenki kiszórakozhatta magát. Olyan ez, mint kutyát, macskát ölni.” „A japán katonák nevetve álltak…nézték, amint az áldozatok élve elégve ugráltak és a lángokkal küzdöttek.” – emlékezett Dajkicsi Sikikawa. A kínai Jiang Gong-Gu is borzalmas jeleneteknek volt szemtanúja: „Férfiakat, nőket, gyermekeket szúrtak le szuronnyal, vagy kaszaboltak össze karddal. Másokat a nyelvüknél fogva felakasztottak, vagy elégettek.” Nem csoda, hogy (az 1948-ban háborús bűnösként kivégzett) Hirota Koki, japán külügyminiszter, 1938. január 18-án elismerte: „A japán hadsereg továbbra is úgy viselkedik, mintha Attila és hunjainak leszármazottja lenne. 300 ezer kínai civilt mészároltak le hidegvérrel.”

A nankingi borzalmak külön fejezetét írták a kínai nőket mániákusan, csoportosan és tömegesen megerőszakoló japán katonák. A városban 20-80 ezer nőt becstelenítettek meg, többségüket megölték.

Image
Sok kínai nőt kikötöztek a tömeges nemi erőszak során
Ezreket hurcoltak el szexuális rabszolgának, őket maguk között csak nyilvános WC-nek nevezték. A közlegényektől a katonai vezetésig a hadsereg minden szintje érintett volt: az egyik tábornok háremében például kéttucat kínai nő és lány élt, de rajtuk kívül még másokat is megerőszakolt. A japánok betörtek a kórházakba és megerőszakolták az ápolónőket, sok száz lányt hurcoltak el a gimnáziumokból, internátusokból. A nőket arra kényszerítették, hogy pornográf képekhez pózoljanak nyilvánosan. Gyakran a gyerekeket és az öregasszonyokat sem kímélték. Apákat kényszerítettek arra, hogy lányaikat megerőszakolják, fiúknak kellett anyjukat megbecsteleníteni. 

Később a japán katonák sem tagadták mindezt. Takokoro Kozo: „Nem számított, hogy öregek, vagy fiatalok, nem tudták elkerülni, hogy megerőszakolják őket… Teherautókat küldtünk ki, hogy nőket szerezzünk. Mindegyiket 20 katona használta szexre és bántalmazásra…Minden katona kapott egy vörös jegyet a századparancsnok pecsétjével. A katonák alsónadrágban sorakoztak, és vártak a sorukra.” Azuma Shiro: „Egymást váltva követtük el a nemi erőszakot. Utána mindig leszúrtuk és megöltük őket. Mialatt megerőszakoltunk egy asszonyt, nőként tekintettünk rá. De miután már megöltük, csak úgy gondoltunk rá, mint valami disznóra.”

Image
Megcsonkított, megerőszakolt kínai asszony
A már említett John Rabe feldúltan írta: „A puszta felháborodástól levegőt sem lehet venni, amikor folyamatosan olyan nők hulláira bukkannak, akiknek bambuszbotokat döftek a hüvelyébe. … Tegnap éjjel egyedül a Gingling Lány Főiskolán 1000 nőt és lányt erőszakoltak meg. Semmi másról nem hallani, mint nemi erőszakról. Ha a férjek, testvérek közbelépnek, a helyszínen agyonlövik őket.” Az amerikai David Bergamini beszámolója szerint: „A szép és művelt nőket az ezredesek, tábornokok háremébe vitték. A kevésbé szerencsés teremtéseket a katonai barakkokhoz szállították. Sok fiatal asszonyt kikötöztek az ágyhoz, hogy az összes érkező számára elérhetők legyenek. Könyörtelenül és ismételten megerőszakolták őket. Ha túlságosan sírossá váltak, vagy túl betegek lettek ahhoz, hogy felkeltsék a vágyat, akkor egyszerűen megszabadultak tőlük.”

A legborzalmasabb emlékeket az áldozatok, illetve hozzátartozóik őrizték. Ma Xiu-yi (1937-ben 11 éves): „Az unokatestvérem 7 hónapos terhes volt. 8 katona halálra erőszakolta. A 14 éves unokatestvéremet a katonák elvonszolták és megbecstelenítették. Újra és újra beledöftek a szuronyukkal és meghalt.” Xia Shu-qin (1937-ben 7 éves): „Egy tucat szuronyos japán tört be a házunkba, lelőtték apámat, megragadták csecsszopó kishúgomat, szuronnyal ledöfték, majd levetkőztették és megerőszakolták anyámat.

Image
John Rabe
Ezután megölték a nagyszüleimet, szuronnyal belém, és 3 éves kishúgomba döftek. Utána megragadták az idősebb nővéreimet és őket is megerőszakolták. Láttam őket vértócsában feküdni, holtan.”

A kínaiak egyetlen, néhány négyzetkilométeres területen álltak viszonylagos védettség alatt. A Nankingi Biztonsági Zónát a figyelmeztetések ellenére is a városban maradó külföldiek hozták létre. A többiek egy amerikai zászló alatt hajózó ágyúnaszádon menekültek, de a japánok tüzet nyitottak rájuk. A zónát ezért horogkeresztes zászlók védték, irányítója a már említett náci John Rabe volt. A terület meglehetősen bizarr összetételű vezetése (két náci párttag, több misszionárius, egy szociológia-professzor és mások) mindent elkövetett, hogy megmentsék a szűk zónába zsúfolódott mintegy 200 ezer menekült kínait. Bár a japánok többször betörtek és százakat hurcoltak el (mondván, azok kínai katonák) a zóna mégis élvezett bizonyos mértékű területenkívüliséget, amely végső soron több tízezer üldözött életét mentette meg. 

A nangkingi vérengzés hat hete alatt a japánok körülbelül 2-300 ezer embert gyilkoltak meg. Ez nem fékevesztett katonák egyéni kilengéseinek volt az eredménye. A tömeges és általános mészárlásról a tisztek és főtisztek tudtak, sőt gyakran kifejezetten utasították embereiket a gyilkosságokra. Mindennek közvetlen előzménye Asaka herceg hadifoglyok kivégzését elrendelő parancsa volt, gyökere pedig a háború előtt Japánban erőre kapott militarizmusban és sovinizmusban keresendő.    

Sanko sakusen

A második világháborúba Japán Németország oldalán kapcsolódott be. Hadigépezete 1941-1942-ben szinte akadálytalanul tört előre. A Dél-Kelet Ázsiában pozíciókkal rendelkező britek, hollandok, amerikaiak és ausztrálok elleni harcai eredményeképpen Japán elfoglalta Hong Kongot, Malájziát, Thaiföldet, Indonéziát, a Fülöp-szigeteket, Burmát és más területeket. Az elfoglalt indokínai, kínai régiókkal együtt Tokió 1942-re már egy egész távol-keleti birodalom felett uralkodott.

A megszállási politikát Kínában a „sanko sakusen”, a „három mind” elve határozta meg: mind megölni, mind felégetni, mind kifosztani. A japán hivatalos iratokban a „porrá égetés stratégiájának” is nevezett módszert Tanaka Ryukichi tábornok dolgozta ki 1940-ben. Lényege a megszállt területek felosztása volt pacifikált, részben pacifikált és nem pacifikált körzetekre. A nem pacifikált (azaz az ellenállás potenciális bázisaként szolgáló) területeken a hadsereg felégette a falvakat, elkobozta az élelmet és rabszolgamunkára hurcolta a lakosságot.  A stratégiát (az Egyesült Államok csendes-óceáni bázisa (Pearl Harbor) elleni támadás küszöbén, 1941 decemberében) a japán császári főhadiszállás is jóváhagyta. Többek között a sanko sakusen is felelős volt azért, hogy 1937 és 1945 között a japán hadsereg legalább mintegy 4 millió kínai civilt ölt meg és körülbelül 10 milliót kényszermunkára hurcolt. 

A megszállás nem csak Kínában volt brutális. Indonéziát a japánok teljesen kizsigerelték: hatalmas mennyiségű élelmiszert vittek el, egész gyárakat telepítettek át Mandzsúriába és Japánba. Az embereket tömegesen hurcolták kényszermunkára, sokakat megkínoztak és kivégeztek, tombolt az éhínség. A terror fokozódott, amikor fegyveres ellenállás bontakozott ki a japán uralom ellen. A megszállásnak valószínűleg több millió áldozata volt Indonéziában. A császári haderő Vietnamon a nácikkal kollaboráló francia ("Vichy”) kormányzattal osztozott, és az ellenőrzése alatti területeket éppúgy kifosztotta, mint Indonéziát. (A franciák is nagy mennyiségű élelmiszert koboztak el a vietnámi parasztoktól.)  A szabadrablás itt is tömeges éhhalálba torkollott.

A halálvasút

Image
A halálvasút ma
Burma nagy részének lerohanásával Japánnak kettős célja volt. Egyrészt el akarta vágni a mintegy 1000 kilométer hosszú „burmai utat” (Burma Road), amelyen keresztül a britek Indiából utánpótlást küldtek a japánokkal harcban álló kínaiaknak. Másrészt rá kívánta tenni a kezét a fontos burmai nyersanyagokra, például a volfrámra és az olajra. Mindkét cél teljesült, bár felemásan. Az elvágott burmai út helyett a britek hatalmas erőfeszítéssel új csapást törtek Kína felé (Ledo Road), a nyersanyagok elszállítását pedig az infrastruktúra hiánya nehezítette, megfelelő vasútvonal ugyanis nem állt a japánok rendelkezésére. Ez utóbbi problémát orvosolandó, a japán hatóságok nagy volumenű munkálatokba kezdtek. A tervek szerint 60 ezer munkás 5 év alatt építette volna ki a vasútvonalat a Burma és Thaiföld között elterülő, dzsungellel borított, hegyes-völgyes terepen. 1942 júniusában az amerikai flotta legyőzte a japán hajóhadat a Midway-szigeteknél. Ettől fogva a japánok az Indiai-óceán vizein sem voltak korlátlan urak, azaz a Burma és Thaiföld közötti egyetlen szállítási lehetőség is nagyon bizonytalanná vált. Az építkezést tehát fel kellett gyorsítani: 1943 végére létre is jött a vasúti kapcsolat a két fejállomás között. 

A siker ára borzalmas volt, és főleg a rabszolgamunkások fizették meg. Mintegy 15 ezer japán és koreai őr és mérnök irányítása alatt 240 ezer brit, holland, amerikai és ausztrál hadifogoly, illetve a japánok által elhurcolt maláj, jávai, burmai és kínai kényszermunkás vájta a sziklát, irtotta a dzsungelt, fektetette a síneket.

Image
Nyugati hadifoglyok
A trópusi körülmények elviselhetetlenek, a fejadagok csekélyek, az őrök brutálisak voltak. A munkások több mint 40 százaléka (98 ezer ember) elpusztult a dzsungelben. Különösen sokan haltak meg, amikor 1943 nyarán az addig is feszített ütemet még tovább fokozták: 1943 májusában már 500, 1943 június-szeptemberében 1300-1600 munkás veszett oda havonta. A hadifoglyok ezt maguk között „speedo periódusnak” nevezték, mert az angolul nem beszélő japán és koreai őrök ezt az egy vezényszót üvöltözve űzték-hajtották őket (speed – sebesség). 

Az őrök viselkedését nem véletlenül hatotta át a brutalitás. A bushido-hagyomány szellemében a japánok megvetették a magát megadó katonát, a hadifogoly tehát söpredéknek számított a szemükben. (A nyugati és a japán morál közötti különbség e tekintetben mellbevágó: míg az előbbiek Saipannál reménytelen helyzetben tömegesen tették le a fegyvert (75 % fogoly, 25 % halott), addig az utóbbiak fogoly-halott aránya hasonló szituációban (Iwo Jimánál) 1 a 120-hoz volt.) Rabszolgamunkásokra felügyelni nem számított kiemelkedő katonai feladatnak, nem véltetlen, hogy sok őr nem is japán, hanem koreai volt. Ezért aztán sokan eredendő frusztrációjukat a foglyokon vezették le. Az is fűthette a brutalitást, hogy a korábban hatalmi pozícióban látott fehérek most egyszerre az őrök kényére-kedvére kiszolgáltatottan vergődtek.  Ez nem jelenti azonban azt, hogy csak a hadifoglyok szenvedtek, sőt. A legnagyobb emberveszteséget a maláj (42 ezer áldozat – 56 %) és a burmai (40 ezer áldozat – 44 százalék) rabszolgamunkások szenvedték el.

A 731-es egység   

Image
Élveboncolás a 731-es egységnél - a makett egy túlélő visszaemlékezése alapján készült
Ahogy a náci Németország, úgy a császári Japán is kihasználta a lehetőséget, hogy „alacsonyabbrendű életek” tömegein hajthat végre addig elképzelhetetlen „tudományos” vizsgálatokat. A náci orvosok főleg koncentrációs táborokban működtek, a japán hadsereg pedig egy titkos laboratórium-komplexumot hozott létre a mandzsúriai Harbinban. A 731-es egység néven hírhedtté vált létesítmény (melynek hivatalos neve Járványmegelőzési és Víztisztítási Osztály volt) egy hat négyzetkilométeres területen emelt, több tucat épületből álló objektum volt. A Shiro tábornok vezette laboratóriumban több ezer kínai, koreai, orosz, mongol és nyugati foglyon végeztek áltudományos kísérleteket. Az áldozatokat gyakran élveboncolták (mégpedig fájdalomcsillapítás nélkül, mivel úgy gondolták, hogy az érzéstelenítés módosítaná a vizsgálati eredményeket): végtagokat, belső szerveket, távolítottak el, terhes asszonyok méhét vették ki. Volt, akinek kivágták a gyomrát, majd a nyelőcsövét a beleihez varrták. A legtöbben persze nem élték túl a beavatkozásokat. A 731-es egység foglyait gyakran fegyverkísérletekhez használták, kézigránátokat, lángszórókat próbáltak ki rajtuk. A laboratórium egyik legfontosabb feladata a vegyi és bakteriológiai fegyverek kidolgozása volt. Természetesen ezekhez is emberkísérleteket végeztek: kolerával, lépfenével, tífusszal, bubópestissel fertőzték meg áldozataikat. (A pestist a kínai lakosság között akarták elterjeszteni.) Előszeretettel vizsgálták a szifiliszt és a gonorrheát, a nőket nemi erőszak útján fertőzték meg. Az egység „szakemberei” állati vizeletet fecskendeztek a foglyok veséjébe, és levegőt és állati vért juttattak keringési rendszerükbe. Kísérleteztek még fagyasztással, éhen és szomjan halasztással, valamint röntgensugárzással is.

A háború után a 731-as egység orvosainak sorsa kettéágazott. Azok, akik szovjet kézbe kerültek, 2-től 25 évig terjedő kényszermunka-büntetést kaptak. Az amerikai fogságba esetteket viszont általában szabadon engedték azzal a feltétellel, hogy kutatási eredményeiket átadják. Shiro Ishi egy amerikai egyetemen folytatott biológiai kísérleteket – ezúttal nem embereken.

A japán hadsereg 1937 és 1945 közötti tevékenysége genocídiumként definiálható és leginkább a nácik kelet-európai szlávpolitikájával rokonítható. Bár a népirtás szisztematikus, megtervezett jellege nem bizonyítható olyan egyértelműen, mint Németország esetében, az etnikai tisztogatások (milliók elhurcolása) és az etnikai tömeggyilkosságok (például a nankingi mészárlás) mégis népirtássá állnak össze, különösen, ha tekintetbe vesszük például Indonézia és Vietnám tudatos kiéheztetését. 

Könyvajánló

Rod Beattie: The Death Railway. A Brief History. Bangkok, 2005, Image Makers Co.

Iris Chang: The Rape of Nanking. The Forgotten Holocaust of World War II. New York, 1997, Basic Books.

The Thai-Burma Railway. The True Story of the Bridge on the River Kwai. Bangkok, 2005, Image Makers Co.

Gerhard L. Weinberg: A World at Arms. A Global History of World War II. New York, 1995, Cambridge University Press.