Hagyomány és modernizáció  Matthew Perry kapitány Amikor 1867-ben Meidzsi lépett a trónra, szakított a tradicionális császári szerepmodellel, és a közélettől évszázadokig visszahúzódó, megközelíthetetlen isten helyett aktív politikaformáló tényezővé vált: megszüntette a hatalmat addig ténylegesen birtokló sógun uralmát (Meidzsi-restauráció). A modernizáció feltartóztathatatlan volt. 1871-re kiépült a korszerű közigazgatás, 1871-72-ben föld- és adóreformot vezettek be, 1872-től kötelezővé tették az iskolai oktatást, 1873-ban bevezették a hadkötelezettséget. A császár külsőségekben is szakítani akart a hagyományok egy részével, kontyát levágatta, a császárné nem feketítethette többé a fogait. Tovább dinamizálta a folyamatokat, hogy a hatalomból kiszorult vezető réteget alkotó szamurájok előre menekültek, és a parlamentáris rendszer kiépítését kezdték követelni a császártól. 1889-ben megszületett az alkotmány, 1890-ben pedig választásokat tartottak. A modern Japán szellemi arculatát az ősi Japán határozta meg. A császárt továbbra is istenként tisztelték, az erre alapozott sintoizmus 1890-ben államvallássá vált. A közerkölcs szerint az alattvalók a császárnak és képviselőinek feltétlen engedelmességgel tartoztak, az uralkodóért meghalni kötelesség és megtiszteltetés volt.  Meidzsi császár A gazdaságilag is rohamosan erősödő ország a 19. század végén kitört külpolitikai alárendeltségéből. Az 1894-95-ös, első kínai-japán háborút lezáró béke értelmében a vesztes Kína jelentős területeket adott át a győztesnek. 1904-1905-ben Japán Oroszország felett diadalmaskodott, újabb pozíciókat nyerve a térségben. 1910-ben Koreát annektálta, majd az első világháborúban az antant hatalmak oldalán harcolva Németország csendes-óceáni szigeteire és egyes kínai területekre tette rá a kezét. A két évtizednyi expanzió és az első világháború gerjesztette gazdasági fellendülés Japánt egyértelműen nagyhatalommá avatta. Válság és militarizmus A húszas években Japánban megjelentek és részleges tért hódítottak a liberális, individualista eszmék. Az addig szinte kizárólag közösségi létben gondolkodó japán társadalom nagy része számára ezek végletesen idegennek tűntek. Részben erre válaszul, részben pedig a fokozódó problémák miatt a szélsőjobboldal is felütötte a fejét. Japán ugyanis a túlnépesedés rémével és egyre súlyosbodó gazdasági bajokkal nézett szembe. Egyes politikai erők a náci Lebensraum-(élettér)ideológiára kísértetiesen hasonlító gondolatmenettel felvetették: igazságtalan, hogy Japánnak 142 ezer négyzetmérföldön kell 60 millió embert etetni, míg például Kanada és Ausztrália sokkal nagyobb területen sokkal kevesebb embert tart el. Az egyenlőtlenség megszüntetését pedig sokan területszerző háborúval vélték megvalósíthatónak. A fegyveres konfliktust azért is látták elkerülhetetlennek, mert míg a japán kivitelt a nyugati gyarmatok protekcionista gazdaság- és vámpolitikája kizárta a piacról, a szigetország egyre súlyosbodó nyersanyagfüggőségbe került a külföldtől. A gazdasági-népesedéspolitikai megfontolásokon kívül a japán nép történelmi küldetésébe vetett hit is táplálta a háborús terveket. Az ország egyre inkább militarizálódott, a közoktatást és a gyermeknevelést is kvázi-katonai koncepciók alapján szervezték meg.  A japán hadsereg lerohanja Kínát Az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság katasztrofális hatással volt az országra. Az addig virágzó export összeomlott, a selyemkivitel például 80 százalékkal visszaesett. A munkanélküliségi ráta az egekbe szökött. A destabilizálódó helyzetben a hadsereg ragadta magához a kezdeményezést. 1931 őszén megszállták a kínai Mandzsúria tartományt és Pu Ji, az utolsó kínai császár vezetésével japán bábállamot hoztak létre a területen. (Kína már 1912 óta köztársaság volt.) A fegyveres erők szélsőséges csoportjai több puccsot is megkíséreltek, hogy átvegyék Japánban a hatalmát. Bár ezeket rendre leverték, a hadsereg befolyása rendkívüli módon megnőtt. 1937 júliusában Japán megtámadta ősellenségét, Kínát. Az út Nankingba Peking és Tiencsin elfoglalása után a japánok Sanghaj ellen fordultak. A várost Csang Kaj-sek főparancsnok 700 ezer katonája védte. A japánok borzalmas véráldozatok árán, három hónap alatt megtörték az ellenállást. A kínai csapatok végül feladták Sanghajt és az ősi fővárosba, Nankingba húzódtak vissza.  Japán katona szuronygyakorlata élő emberen A japánok gyakran rendeztek gyilkolóversenyeket. Egy újság a következőképpen számolt be egy ilyen vetélkedésről: „Alhadnagyok versenye: ki öl meg 100 kínait hamarabb a párbaj során? Mukai Tosiaki és Noda Takesi alhadnagyok baráti párbajában, amelynek tétje, hogy ki öl meg hamarabb 100 kínait a karddal, a végső fázisába ért. Vasárnap Mukai 89-nél, Noda 78-nál tartott.” Decemberben meghosszabbították a versenyt: ekkor 105, illetve 106 hullánál tartottak. „Délben üdvözölték egymást. Az én számom 105. És mi a helyzet veled? kérdezte Noda. Az enyém 106 válaszolta Mukai. Mindketten szívből nevettek. A versenyzők 50-el kiterjesztik a célszámot. Mukai pengéje megsérült a versenyben. Mint elmagyarázta, egy kínai kettévágása okozta a károsodást.” Ilyen előzmények után Nanking lakosai sem remélhettek kegyelmet. Vérfürdő, terror, nemi erőszak  Kínai civilek tömeges kivégzése A mészárlás azonban egyáltalán nem korlátozódott a bujkáló kínai katonákra. A japánok válogatás nélkül gyilkolták a nankingiakat. John Rabe, a Siemens vállalat kínai lerakatának nankingi munkatársa (egyébként náci párttag) feljegyzései szerint „A japánok követelték, hogy az villanyszerelők térjenek vissza dolgozni. Az 54 munkásból 43 engedelmeskedett. Összekötözték, majd a folyó partjára vezették és legéppuskázták őket … Japán katonák kínai fiúkat arra kényszerítettek, hogy disznókat kergessenek. Akik nem voltak elég gyorsak, azokat szuronnyal ledöfték. Az egyik áldozatul esett fiú belei a testén kívül lógnak.” Omata Yukio, japán haditudósító így számolt be a nankingi vérengzésekről „Az első sorban állókat lefejezték, testüket a második sorban állók dobták a folyóba, mielőtt őket magukat is lefejezték. A gyilkolás folyamatosan tartott, reggeltől estig.” Hiroki Kawano, japán katonai fotós is látta az öldöklést: „Mindenféle borzalmas jelenetnek voltam szemtanúja. Fej nélküli gyerekhullák feküdtek a földön. Gyermekek, akiknek kinyomták a szemét.”  Japán katona lefejez egy kínait A nankingi borzalmak külön fejezetét írták a kínai nőket mániákusan, csoportosan és tömegesen megerőszakoló japán katonák. A városban 20-80 ezer nőt becstelenítettek meg, többségüket megölték.  Sok kínai nőt kikötöztek a tömeges nemi erőszak során Később a japán katonák sem tagadták mindezt. Takokoro Kozo: „Nem számított, hogy öregek, vagy fiatalok, nem tudták elkerülni, hogy megerőszakolják őket… Teherautókat küldtünk ki, hogy nőket szerezzünk. Mindegyiket 20 katona használta szexre és bántalmazásra…Minden katona kapott egy vörös jegyet a századparancsnok pecsétjével. A katonák alsónadrágban sorakoztak, és vártak a sorukra.” Azuma Shiro: „Egymást váltva követtük el a nemi erőszakot. Utána mindig leszúrtuk és megöltük őket. Mialatt megerőszakoltunk egy asszonyt, nőként tekintettünk rá. De miután már megöltük, csak úgy gondoltunk rá, mint valami disznóra.”  Megcsonkított, megerőszakolt kínai asszony A legborzalmasabb emlékeket az áldozatok, illetve hozzátartozóik őrizték. Ma Xiu-yi (1937-ben 11 éves): „Az unokatestvérem 7 hónapos terhes volt. 8 katona halálra erőszakolta. A 14 éves unokatestvéremet a katonák elvonszolták és megbecstelenítették. Újra és újra beledöftek a szuronyukkal és meghalt.” Xia Shu-qin (1937-ben 7 éves): „Egy tucat szuronyos japán tört be a házunkba, lelőtték apámat, megragadták csecsszopó kishúgomat, szuronnyal ledöfték, majd levetkőztették és megerőszakolták anyámat.  John Rabe A kínaiak egyetlen, néhány négyzetkilométeres területen álltak viszonylagos védettség alatt. A Nankingi Biztonsági Zónát a figyelmeztetések ellenére is a városban maradó külföldiek hozták létre. A többiek egy amerikai zászló alatt hajózó ágyúnaszádon menekültek, de a japánok tüzet nyitottak rájuk. A zónát ezért horogkeresztes zászlók védték, irányítója a már említett náci John Rabe volt. A terület meglehetősen bizarr összetételű vezetése (két náci párttag, több misszionárius, egy szociológia-professzor és mások) mindent elkövetett, hogy megmentsék a szűk zónába zsúfolódott mintegy 200 ezer menekült kínait. Bár a japánok többször betörtek és százakat hurcoltak el (mondván, azok kínai katonák) a zóna mégis élvezett bizonyos mértékű területenkívüliséget, amely végső soron több tízezer üldözött életét mentette meg. A nangkingi vérengzés hat hete alatt a japánok körülbelül 2-300 ezer embert gyilkoltak meg. Ez nem fékevesztett katonák egyéni kilengéseinek volt az eredménye. A tömeges és általános mészárlásról a tisztek és főtisztek tudtak, sőt gyakran kifejezetten utasították embereiket a gyilkosságokra. Mindennek közvetlen előzménye Asaka herceg hadifoglyok kivégzését elrendelő parancsa volt, gyökere pedig a háború előtt Japánban erőre kapott militarizmusban és sovinizmusban keresendő. Sanko sakusen A második világháborúba Japán Németország oldalán kapcsolódott be. Hadigépezete 1941-1942-ben szinte akadálytalanul tört előre. A Dél-Kelet Ázsiában pozíciókkal rendelkező britek, hollandok, amerikaiak és ausztrálok elleni harcai eredményeképpen Japán elfoglalta Hong Kongot, Malájziát, Thaiföldet, Indonéziát, a Fülöp-szigeteket, Burmát és más területeket. Az elfoglalt indokínai, kínai régiókkal együtt Tokió 1942-re már egy egész távol-keleti birodalom felett uralkodott. A megszállási politikát Kínában a „sanko sakusen”, a „három mind” elve határozta meg: mind megölni, mind felégetni, mind kifosztani. A japán hivatalos iratokban a „porrá égetés stratégiájának” is nevezett módszert Tanaka Ryukichi tábornok dolgozta ki 1940-ben. Lényege a megszállt területek felosztása volt pacifikált, részben pacifikált és nem pacifikált körzetekre. A nem pacifikált (azaz az ellenállás potenciális bázisaként szolgáló) területeken a hadsereg felégette a falvakat, elkobozta az élelmet és rabszolgamunkára hurcolta a lakosságot. A stratégiát (az Egyesült Államok csendes-óceáni bázisa (Pearl Harbor) elleni támadás küszöbén, 1941 decemberében) a japán császári főhadiszállás is jóváhagyta. Többek között a sanko sakusen is felelős volt azért, hogy 1937 és 1945 között a japán hadsereg legalább mintegy 4 millió kínai civilt ölt meg és körülbelül 10 milliót kényszermunkára hurcolt. A megszállás nem csak Kínában volt brutális. Indonéziát a japánok teljesen kizsigerelték: hatalmas mennyiségű élelmiszert vittek el, egész gyárakat telepítettek át Mandzsúriába és Japánba. Az embereket tömegesen hurcolták kényszermunkára, sokakat megkínoztak és kivégeztek, tombolt az éhínség. A terror fokozódott, amikor fegyveres ellenállás bontakozott ki a japán uralom ellen. A megszállásnak valószínűleg több millió áldozata volt Indonéziában. A császári haderő Vietnamon a nácikkal kollaboráló francia ("Vichy”) kormányzattal osztozott, és az ellenőrzése alatti területeket éppúgy kifosztotta, mint Indonéziát. (A franciák is nagy mennyiségű élelmiszert koboztak el a vietnámi parasztoktól.) A szabadrablás itt is tömeges éhhalálba torkollott. A halálvasút  A halálvasút ma A siker ára borzalmas volt, és főleg a rabszolgamunkások fizették meg. Mintegy 15 ezer japán és koreai őr és mérnök irányítása alatt 240 ezer brit, holland, amerikai és ausztrál hadifogoly, illetve a japánok által elhurcolt maláj, jávai, burmai és kínai kényszermunkás vájta a sziklát, irtotta a dzsungelt, fektetette a síneket.  Nyugati hadifoglyok Az őrök viselkedését nem véletlenül hatotta át a brutalitás. A bushido-hagyomány szellemében a japánok megvetették a magát megadó katonát, a hadifogoly tehát söpredéknek számított a szemükben. (A nyugati és a japán morál közötti különbség e tekintetben mellbevágó: míg az előbbiek Saipannál reménytelen helyzetben tömegesen tették le a fegyvert (75 % fogoly, 25 % halott), addig az utóbbiak fogoly-halott aránya hasonló szituációban (Iwo Jimánál) 1 a 120-hoz volt.) Rabszolgamunkásokra felügyelni nem számított kiemelkedő katonai feladatnak, nem véltetlen, hogy sok őr nem is japán, hanem koreai volt. Ezért aztán sokan eredendő frusztrációjukat a foglyokon vezették le. Az is fűthette a brutalitást, hogy a korábban hatalmi pozícióban látott fehérek most egyszerre az őrök kényére-kedvére kiszolgáltatottan vergődtek. Ez nem jelenti azonban azt, hogy csak a hadifoglyok szenvedtek, sőt. A legnagyobb emberveszteséget a maláj (42 ezer áldozat – 56 %) és a burmai (40 ezer áldozat – 44 százalék) rabszolgamunkások szenvedték el. A 731-es egység  Élveboncolás a 731-es egységnél - a makett egy túlélő visszaemlékezése alapján készült A háború után a 731-as egység orvosainak sorsa kettéágazott. Azok, akik szovjet kézbe kerültek, 2-től 25 évig terjedő kényszermunka-büntetést kaptak. Az amerikai fogságba esetteket viszont általában szabadon engedték azzal a feltétellel, hogy kutatási eredményeiket átadják. Shiro Ishi egy amerikai egyetemen folytatott biológiai kísérleteket – ezúttal nem embereken. A japán hadsereg 1937 és 1945 közötti tevékenysége genocídiumként definiálható és leginkább a nácik kelet-európai szlávpolitikájával rokonítható. Bár a népirtás szisztematikus, megtervezett jellege nem bizonyítható olyan egyértelműen, mint Németország esetében, az etnikai tisztogatások (milliók elhurcolása) és az etnikai tömeggyilkosságok (például a nankingi mészárlás) mégis népirtássá állnak össze, különösen, ha tekintetbe vesszük például Indonézia és Vietnám tudatos kiéheztetését. Könyvajánló Rod Beattie: The Death Railway. A Brief History. Bangkok, 2005, Image Makers Co. Iris Chang: The Rape of Nanking. The Forgotten Holocaust of World War II. New York, 1997, Basic Books. The Thai-Burma Railway. The True Story of the Bridge on the River Kwai. Bangkok, 2005, Image Makers Co. Gerhard L. Weinberg: A World at Arms. A Global History of World War II. New York, 1995, Cambridge University Press. |
