„Reggel hatkor ébredtünk. Sült húst ettünk és más tápláló kosztot, mert aztán nagy utakat kellett bejárnunk. A pályán kihirdették nekünk a parancsokat az ölésre és megadták az aznapi útvonalat, aztán a bozótosban kurkászva indultunk le a láphoz. Összhangban dolgoztunk, nehézség nélkül.” – így emlékezett Pio Mutungirehe, Ruanda Nymata járásában lakó földműves 1994 tavaszára, amikor ő és baráti társasága egy hónap leforgása alatt több száz környékbelit erőszakolt meg és mészárolt le. Mutungirehe nem egy törvényen kívüli rablóbanda tagja volt, hanem egy gondosan megszervezett népirtás sok ezer elkövetője közül az egyik. Az 1994. április 6. és 1994. július eleje közötti alig 100 napban a közép-afrikai Ruandában mintegy félmillió kisebbségi tutszit gyilkoltak meg a többségi hutukból verbuválódott hadsereg és rendőrség alakulatai, a félkatonai milíciák és a hutu lakosság tömegei. Történelmi sérelmekRuanda a világ egyik legkisebb, legszegényebb és legsűrűbben lakott országa. Mintegy 26 ezer négyzetkilométerével nagyjából fele akkora, mint a magyar Alföld, de jóval több mint 9 millióan lakják. Afrika legnagyobb népsűrűségű országa az egy főre jutó bruttó hazai össztermék (GDP) tekintetében 2005-ben 179 államból a 161. volt (1406 USD/fő). Ruanda egész történetét meghatározta a tutszi-hutu ellenségeskedés. A két népcsoport egy nyelvet beszél, és etnikailag alig különbözik. A 15. században létrejött királyság uralkodója és vezető rétege tutszi volt, míg a hutuk alávetett szerepet játszottak. A különbség ekkor elsősorban nem etnikai, hanem szociológiai volt, egy „hutu” születésű is „tutszivá” válhatott, ha vagyont gyűjtött és az elit soraiba emelkedett. Tutszi személyi igazolvány. Az etnikum a felső sorban van feltüntetve Az országot a 19. század végén gyarmatosító németek, majd az uralmat 1924-ben átvevő belgák saját fajelméletüket alkalmazták a ruandai helyzetre. Ők úgy látták, hogy az elitet alkotó tutszik és az alávetett hutuk eltérő „fajúak”, a tutszik felsőbbrendűek, míg a hutuk lejjebb állnak a faji ranglétrán. Mindez többet elmond az ország európai urainak világszemléletéről, mint az akkori ruandai valóságról. A gyarmatosítók helyi hatalmukat a tutszikra alapozták, mindenben nekik kedveztek. A belga hatóságok a két csoport közti különbséget kívánták elmélyíteni és egyben rögzíteni azzal, hogy a harmincas évek elején egy népszámlálást követően (melynek során lakosság 15 %-a került a tutszi kategóriába, 84% a hutuba, 1 %-ot pedig a twa néphez soroltak) személyi igazolványokat osztottak szét a lakosságnak. Ebben rögzítették az etnikai hovatartozást. A származást feltűntető személyi igazolványok egészen az 1994-es népirtásig érvényben maradtak. Mivel ránézésre általában nem lehet eldönteni, hogy egy ruandai hutu vagy tutszi, nagyon sokan azért haltak meg, mert okmányaik elárulták őket.A történeti fejlődés és a gyarmati uralom hatására a 20. század elején-közepén a ruandaiak már megkérdőjelezhetetlen valóságnak tartották, hogy az országban két kibékíthetetlen etnikai csoport áll egymással szemben. A hagyománnyá rögzült ellenségességen kívül valóban léteztek objektív ütközési pontok. A hutuk, majd később a tutszik elnyomása ténylegesen aránytalan előnybe hozta előbb egyik, majd másik csoportot. A túlnyomórészt mezőgazdaságból élő társadalomban a hutuk főleg földművelők, a tutszik elsősorban állattenyésztők voltak. Ez is konfliktusforrást jelentett, mert a túlnépesedett országban a hutuk közt földéhség tombolt, a tutszik legelői viszont elfoglalták a művelhető területeket, állataik pedig gyakran elpusztították a termést. A Habyarimana-rezsimJuvenal Habyarimana A hutu többség elnyomása a második világháború után egyre tarthatatlanabbá vált. A belga gyarmati hatalom gyengülésével párhuzamosan erősödött a hutu emancipációs (egyenjogúsítási) mozgalom. 1959-ben fegyveres zavargások törtek ki, amelyek elvezettek a választásokig, a hutu etnikai alapon álló Parmehutu párt győzelméig és a belga uralom 1962-es megszűnéséig. A zavaros időkben több ezer tutszit meggyilkoltak és mintegy százezret elüldöztek az országból. A hatalmat 1973 nyarán a hutu Juvenal Habyarimana védelmi miniszter ragadta magához és „Nemzeti Forradalmi Mozgalom a Fejlődésért” nevű politikai tömörülése élén egypárti diktatúrát vezetett be. A Habyarimana-rendszer az egész társadalmat elnyomta, de a legsúlyosabb helyzetbe a tutszik kerültek. A hutu rezsim bosszút akart állni a sok évszázados alávetettségért és a tutszikat másodrendű állampolgárokként kezelte: kizárta őket számos pályáról, többségük nem mehetett még középiskolába sem. A sajtó a tutszik „történelmi bűneitől” volt hangos, az állami propaganda bennük vélte megtalálni minden baj okozóját. Adalbert Munzigura, hutu földműves, aki 1994 tavaszán bozótvágó késével irtotta a „csótányoknak” nevezett tutszikat, később így fogalmazott: „A hutu csecsemőt a tutszik utálatával pólyálták be, még mielőtt a szemét rányitotta volna a világra”.Paul Kagame Nem csoda tehát, hogy a környező országokban meghúzódó tutszi menekültek száma egyre nőtt, a nyolcvanas évek végére elérte a 600 ezret. Fegyveres csoportok alakultak, amelyek újra és újra betörtek Ruandába. A támadásokat a rezsim könnyedén visszaverte és az országon belüli kisebbségen torolta meg: például 1963-ban, a legkomolyabb betörést követően 10 ezer tutszit végeztek ki. 1985-ben a tutszi Paul Kagame vezetésével Ugandában megalakult a Ruandai Hazafias Front (RPF), amely elsősorban tutszikat tömörített, de csatlakoztak hozzá a Habyarimana-rezsimmel szembeszálló hutuk is. 1990-től az RPF egyre komolyabb katonai fenyegetést jelentett a ruandai vezetésnek. Habyarimanát más gondok is gyötörték: az ország gazdasági helyzete katasztrofális volt, a belső ellenzék demokratizálást követelt, a Ruandát lényegében eltartó külföldi kormányok szintén. Az elnök először az ellenzékkel egyezett ki és engedélyezte a pártalakítást, majd koalíciós kormányt hozott létre. Ezután (1993 augusztusában) az RPF-el is megállapodott abban, hogy véget vetnek a polgárháborúnak és a Kagame-párt is belép a ruandai kormányba, ezzel véget vetve a tutszik elnyomásának. A megegyezésben foglaltak végrehajtására azonban nem került sor, mert Habyarimana repülőgépét 1994. április 6-án lelőtték. A mai napig tisztázatlan, hogy ki ölte meg az elnököt. Az adott politikai helyzet összes szereplőjének érdeke fűződhetett a diktátor halálához. Az RPF-nek mindenképpen útban volt: ha Habyarimana végrehajtja a szerződést, akkor ugyan az RPF kormányra kerül, de elesik egy esetleges teljes katonai győzelem lehetőségétől. Ha nem, akkor viszont a Kagame-párt nem jut azonnali - igaz, részleges - hatalomhoz. A hutu mérsékeltek úgy gondolhatták, hogy minden valódi megbékélés első számú akadálya a diktátor, a szélsőségesek pedig a szerződés előkészítését árulásnak, a tutszik előtti meghátrálásnak tartották. Tutszi halottak Kigali utcáin 1994 áprilisában Paradox módon még Habyarimana közvetlen környezetének is érdekében állt az elnök eltüntetése. A megállapodás végrehajtása, és az RPF kormányba emelése ugyanis óhatatlanul felborította volna a kialakult viszonyokat és az addig szinte korlátlan hatalmat élvező kör mindenképpen veszített volna befolyásából. Akárhogy is történt, annyi biztos, hogy Theoneste Bagosora védelmi miniszter és köre reagált a leggyorsabban: a hutu szélsőséges erőkből kormány alakult és megkezdődött a mérsékelt hutukkal való leszámolás. A fő célpont azonban a tutszi kisebbség volt, már néhány órával Habyarimana halála után tutszikat gyilkoltak a főváros, Kigali utcáin. Megindult a huszadik század második felének legsúlyosabb népirtása. A népirtókA tömegmészárlás nem spontán erőszakkitörés volt. 1994 januárjában Roméo Dallaire, az ENSZ békefenntartók parancsnoka jelezte feletteseinek, hogy a szélsőséges hutu milícia, az Interahamwe a tutszik ellen fegyverkezik. Bagosora már több hónappal azelőtt tervezetet készített arra, hogy miként lehet mozgósítani a lakosságot a beférkőzött „ellenséggel” (azaz a tutszikkal) szemben. Nem dönthető el egyértelműen, hogy a Bagosora vezette szélsőségesek eredetileg is az összes tutszi kiirtását tervezték, vagy csak megragadták az elnök halála utáni káoszban rejlő lehetőséget, de két dolog biztosan leszögezhető. 1. A történeti, szociológiai háttér kedvezett a népirtó szándékoknak: a tutszik legyilkolásának évtizedes hagyományai voltak, a hutu társadalmat pedig hosszú ideje a tutszik gyűlöletére kondicionálták. 2. A hutu szélsőségesek Habyarimana halála után minden tutszi kiirtására törekedtek. Az április 6. után kiújult harcokban az RPF egymás után aratta győzelmeit és gyorsan nyomult előre, a hutu vezetés pedig gőzerővel látott a népirtás megszervezéséhez. A centralizált és hatékonyan működő ruandai adminisztrációt felhasználva mozgósították a fegyveres és közigazgatási hatóságokat. Ahol tudták, lezárták a határokat, az utakon pedig barikádok egész hálózatát hozták létre, hogy a tutszik ne menekülhessenek. Hatékony munkamegosztást alakítottak ki: bár a hadsereg és a nemzeti rendőrség alakulatai is részt vettek mészárlásokban, a fegyveres erők általában akkor léptek fel, ha a tutszik ellenálltak. Egyébként inkább biztosították a helyszínt, őrt állnak a barikádoknál, kiképezték a helyieket, gyakran fegyverrel és lőszerrel látták el őket. A gyilkosságok nagy részét a mintegy 20-30 ezer milicista és a hutu lakosság követte el. Theoneste Bagosora A közigazgatás rendkívül sűrű szemű adminisztratív hálóval fedte le az országot. A népirtás idején Ruandában 10 prefektúra volt, amelyek alprefektúrákra oszlottak. Ezeket 145 „közösség” (commune) alkotta, amelyek körzetekre, ezek pedig ún. sejtekre bomlottak. Körülbelül 9000 sejt létezett, tehát átlagosan 3 négyzetkilométeres volt a közigazgatás legalapvetőbb egysége. A sejteket úgy alakították ki, hogy mintegy ezer lakos jutott egyre, körülbelül ennyi embert ellenőrzött egy közigazgatási vezető. A társadalom tehát nagyon erős adminisztratív kontrol alatt állt. Nem meglepő tehát, hogy a lakosságot a helyi közigazgatás mozgósította, a fő szerepet ebben az országos adminisztráció középszintjét (az ún. commune-kat) irányító burgomasterek játszották. Ők vették át a fentről érkező parancsokat és szervezték meg a helyi lakosságot a tutszik ellen; irányították a helyi közigazgatási vezetőkből és párképviselőkből ún. biztonsági tanácsokat, amelyeket az akciók koordinálásra hoztak létre; szétosztották a megölt tutszik földjeit a helyiek között; kontrollálták az emberek mozgását: kiadták az utazási engedélyeket, és a katonai/rendőri parancsnokkal együtt felügyelték a területükön lévő útblokád-rendszert. A szó szoros értelmében élet és halál urai voltak, hiszen ők vezették a helyi etnikai nyilvántartást, tehát kérdéses esetekben eldöntötték, ki tutszi és ki nem. (Ilyen ugyanakkor viszonylag kevés volt, mert egy-egy közösségben mindenki tudta mindenkiről, hogy melyik csoporthoz tartozik.) Legyilkolt tutszik Sok helyen megszüntették a közösségi életet: bezárták a templomokat, a bíróságokat, nem volt lakodalom, se labdarúgó mérkőzés. Az aratásnak is el kellett maradnia. „A tanácsnok kerek perec megmondta, hogy mostantól nem lehet más dolgunk, mint tutszikat ölni” – emlékezett Fulgance Bunani. A többség engedelmeskedett: bozótvágó késsel, doronggal, időnként lőfegyverrel felszerelve nekiláttak, hogy kiirtsák szomszédaikat. Ahol a tutszik nem tudtak elmenekülni (például Nyamata tartomány egyes vidékein, ahol mocsarakba szorították őket), ott reggeltől a „munka” végét jelző sípszóig tartott az öldöklés. A gyilkosok előbb megünnepelték az aznapi „sikert” egy helyi kocsmában, majd hazatértek. Másnap kezdődött az egész előröl. A következő idézetek olyan hutuktól származnak, akik alaposan kivették részüket a népirtásból. „Izzasztó volt és unaloműző, olyan, mint egy váratlan kikapcsolódás. Nem is számoltam. Sem miközben csináltam, sem utána, hiszen tudtam, hogy másnap újrakezdjük. Nem tudom magának megmondani, hogy hányat öltem meg, merthogy időközben felejtem is őket.” „Az ember hozzá tud szokni az öléshez, ha megállás nélkül azt csinálja. Akár állattá is válhat, anélkül, hogy észrevenné. Voltak, akik egymást fenyegették, amikor nem akadt több tutszi a bozótkésük alá. Látszott az arcukon, hogy muszáj nekik gyilkolni.” „Mindenki a maga módján ölt. Aki nem bírta megszokni, hogy végezzen az áldozatával, otthagyhatta vagy kérhetett segítséget. Mindig kéznél volt egy-egy segítőkész ismerős.” „Aki csálén sújtott le, vagy csak mímelte, hogy lecsap, azt biztattuk, tanácsot adtunk neki, hogy csinálhatná jobban, vagy akár kényszerítettük, hogy fogjon egy tutszit a mocsárban vagy a házak között, és ölje meg a kollégák (!) szeme láttára, így igazolva, hogy jól odafigyelt a tanácsokra.” „Jól éreztük magunkat ebben a bandában, egyetértettünk az új tennivalókat illetően … Ha valaki kimentette magát, arra a napra átvállaltuk a meló (!) rá eső részét. Elég egyszerű szervezet volt ez, de lelkiismeretes és megbecsült”. Pancrace Hakizamungili mondatai valószínűleg általános érvényűnek is tekinthetők a ruandai népirtók pszichés folyamataival kapcsolatban: „Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod ölni. De ha a hatóságok parancsának engedelmeskedel, ha kellőképen fogékonnyá tettek a téma iránt, ha húznak és löknek, ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol. Nekilátsz a feladatnak és semmi sem zavar.” Fosztogatás, menekülés, nemi erőszakTutszi áldozatok A gyilkolás soha nem látott jólétet hozott a hutuk tömegeinek. „A legegyszerűbb földműveseket is felvillanyozta, hogy odahagyhatták a kapát az udvarukban. Gazdagon keltünk, jóllakottan feküdtünk, elégedetten éltünk.” – mondta később Élie Mizinge. Mivel a lakosság nagy része nyomorgott, így már néhány ingóság eltulajdonítása is jelentős életszínvonal-emelkedést jelentett. Míg a férfiak a mocsárban gyilkoltak, az asszonyok a tutszik elhagyott házait fosztogatták. Mivel a hatóságok parancsára az aratás helyett ölni kellett, a családok megélhetését nem is biztosíthatta más, mint hullarablás. Túlélésre kevés esély nyílt, az ellenállást általában a hadsereg törte le, az utakat lezárták. Sokan megpróbálták ugyan megmenteni tutszi barátaikat, családtagjaikat, de ez igencsak veszélyes vállalkozás volt: általában halál járt érte, ha kiderült. A nőknek valamivel több lehetősége nyílt a menekülésre. A vegyes házasságokat a gyilkosok gyakran megbocsátották, amennyiben az asszony volt tutszi, a férfinak azonban nem kegyelmeztek. (Ennek egyik oka az volt, hogy – a belga gyarmatosítók által bevezetett rendszert követve – a vegyes házasságokból származó gyerekeknél az apa származását vették figyelembe. Azaz a vegyes pároknak születhetett hutu gyerekük, amennyiben az apa hutu volt.) Persze ilyen esetekben a hutu férjnek bizonyítani kellett, hogy ő „jó hutu”, és nagyon sok tutszit kellett megölnie, hogy megmentse tutszi feleségét. Az is előfordult azonban, hogy a hutukat tutszi családtagjaik meggyilkolására kényszerítették. A nők életben maradási esélyeit a rendkívül elterjedt nemi erőszak is növelte kissé. A szélsőséges propaganda éveken át azt sulykolta, hogy a tutszi lányok lenézik a hutu férfiakat, így ez a feltételezés a mesterségesen gerjesztett hutu kisebbrendűségi érzések egyik központi elemévé vált. Tutszi nőket megerőszakolni tehát hazafias cselekedetnek számított. A brutális aktust általában az áldozat megcsonkítása és meggyilkolása követte, de gyakran előfordult, hogy a tutszi lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként életben hagyták. A nemzetközi közösségTuszti holttestek egy templom körül Az üldözötteknek két mentsváruk maradt: az RPF-csapatok előretörése és a nemzetközi beavatkozás. Az utóbbiban azonban hiába reménykedtek, a világ lassan és ellentmondásosan reagált. Bár az ENSZ alapos információkkal rendelkezett arról, hogy mi történik Ruandában, a békefenntartók számát április 21-én 2500-ról 270-re csökkentették, miután a külföldieket kimentették az országból. Minden nyilatkozó hivatalos személy gondosan kerülte a népirtás (genocide) kifejezést, hiszen amennyiben elismerik, hogy a tutszikat tömeges irtják pusztán származásuk miatt, a nemzetközi közösségnek kötelező lett volna fellépni a gyilkosok ellen. Végül a Ruandából érkező rettenetes hírek és sokkoló képsorok hatására május 17-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa (a világszervezet egyik legfontosabb döntéshozó szerve) elismerte, hogy „népirtásra jellemző események valószínűleg történtek” („acts of genocide may have been committed”) és úgy határozott, csapatokat küld Ruandába. Ezután hosszas huzavona kezdődött arról, hogy melyik állam milyen arányban állja a beavatkozás költségeit. Ezalatt a ruandai dombok között naponta átlagosan ötezer tutszit gyilkoltak meg. Mivel bő egy hónap alatt sem sikerült felállítani a nemzetközi egységet, a BT felhatalmazta a térségben állomásozó francia alakulatokat, hogy avatkozzanak be. A hagyományosan hutu-barát franciák azonban a mai napig nem tisztázott, ellentmondásos szerepet játszottak, gyakran magukra hagyták az üldözötteket. A nemzetközi közösség tehetetlenségének okai sokrétűek. Ruanda kicsi és jelentéktelen ország, egyetlen befolyásos állam sem kívánt pénzt és embereket áldozni az ott zajló mészárlás megállítására. A közvélemény és a döntéshozók még élénken emlékeztek az Egyesült Államok alig több mint fél évvel korábbi sikertelen beavatkozási kísérletére a szomáliai polgárháborúba. Akkor az egész világ láthatta, ahogy az őrjöngő tömeg végigvonszolja Mogadishu utcáin az amerikai katonák megcsonkított holttestét. Most, Habyarimana meggyilkolása után hasonló sokként érte a világot tíz belga ENSZ békefenntartó brutális meggyilkolása: a hutu szélsőségesek levágták a katonák nemi szervét és a kéksisakosok szájába tömték. Egy héten belül az összes belgát kivonták Ruandából. A nemzetközi egységek bevetését az is hátráltatta, hogy az RPF - már kezében érezve a katonai győzelmet - nem látott volna szívesen egy rivális fegyveres erőt Ruandában, amely egy esetleges politikai megoldás erőltetésével elütötte volna a Kagame-pártot a végső diadaltól. Az RPF ezért nem támogatta az ENSZ-csapatok beavatkozását. A nemzetközi közösség tehetetlenségéhez a ruandai kormány kommunikációs offenzívája is hozzájárult: Bagosora emberei hangsúlyozták: a hatóságok mindent megtesznek, hogy az atrocitások véget érjenek. Ezzel egyrészt elhárították maguktól a felelősséget, másrészt azt a látszatot keltették, hogy valóban történnek lépések a népirtás megállítására. Ez pedig kapóra jött a beavatkozástól amúgy is húzódozó kormányoknak. A következmények tragikusak voltak. Nem véletlen, hogy 1998 tavaszán Bill Clinton amerikai elnök és Kofi Annan, az ENSZ főtitkára is Kigaliba zarándokolt, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjen a nemzetközi közösség négy évvel korábbi, gyászos teljesítményéért. Menekülő hutuk Július elejére a ruandai tutszik mintegy 70-80 százalékát megölték. Sok ezer mérsékelt, vagy csupán tutszikat mentő hutu is meghalt. A maradék csak azért menekülhetett meg, mert az RPF-csapatok legyőzték a ruandai hadsereget. Ahogy a lázadó erők egyre nagyobb teret nyertek, hutu menekültek áradata öntötte el az utakat. Néhány hónapon belül mintegy 2 millió hutu hagyta el az országot. Az RPF egységei ezekben a hónapokban mintegy 60 ezer hutut öltek meg, köztük asszonyokat és gyermekeket is. A ruandai népirtást kezdeményező szélsőséges hutu körök szándéka nyilvánvaló volt: a tutszi népesség megsemmisítése, azaz a totális genocídium. Az országból való kiűzést nem tekintették elegendőnek (hiszen a Ruandát támadó fegyveres erők éppen az elűzött tutszik soraiból verbuválódtak), a cél a megsemmisítés volt. Bár előfordult, hogy a tutszi feleségeket megkímélték, ez inkább alapult a már említett szokásjogon (apai vérvonal) és adott helyi viszonyokon, mint központi politikai akaraton. Pancrace Hakizamungili, hutu földműves visszaemlékezése általános jelenséget rögzít: „A tanácsnok bejelentette, hogy a gyűlés témája a tutszik megölése, minden tutszié, kivétel nélkül.” Könyv-, link- és filmajánlóRoméo Dallaire: Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda. Toronto, 2003, Random House Canada Terry George: Hotel Ruanda (játékfilm, 2004) Jean Hatzfeld: A bozótvágó kések évszaka. A ruandai gyilkosok vallanak. Budapest, 2006. Ulpius-ház. Joël Kotek – Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Budapest, Nagyvilág Peter Raymond: Shake Hands with the Devil: The Journey of Roméo Dallaire (dokumentumfilm, 2005) http://www.hrw.org/reports/1999/rwanda/ |