Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
Tematikus dokumentumgyűjtemény

1. A holokauszt Európában 

Fajelmélet, fajgyűlölet

Az üldözés kezdetei Németországban

Az eutanáziaprogram

A döntés

Táborok

            Dachau

            Bergen-Belsen

            Buchenwald

            Mauthausen

            A megsemmisítő táborok

            Auschwitz

A romák üldöztetése Európában

2. A magyar holokauszt 

Előzmények

Antiszemitizmus Magyarországon

Trianon

A zsidótörvények

A munkaszolgálat

Német megszállás

A Zsidó Tanács megalakulása

Gettósítás

Deportálás

A deportálások leállítása

A zsidók kirablása

Magyar zsidók Auschwitz-Birkenauban

Magyar zsidók a náci lágerrendszerben

A nyilas hatalomátvétel

Halálmenetek

Gettók Pesten

Felszabadulás, hazatérés

Veszteségek

A romák üldöztetése Magyarországon

  

1. A holokauszt Európában

Fajelmélet, fajgyűlölet

Részlet Adolf Hitler „Mein Kampf” című könyvéből

A német nemzetiszocialista (náci) mozgalom megalapítója, Adolf Hitler, a „Mein Kampf” (Harcom) című írásában, majd annak folytatásában, a „Zweites Buch”-ban (Második Könyv) foglalta össze fajelméleti alapokon álló antiszemitizmusát. A fajelmélet szerint az emberiség „fajokra” oszlik, amelyek közül egyesek magasabb, mások alacsonyabb rendűek. A fajok keveredése – ahogy ezt a szöveg is mutatja – a teória szerint a magasabb rendű faj romlásához, bukásához vezet.  Hitler világképében a történelem a minden pozitív tulajdonságot megtestesítő árják és a minden negatív vonás ősforrásának tekintett zsidóság közti örök harcból áll. A náci zsidóellenes ideológia kevés újdonságot tartalmazott, és leginkább a 19. század második felétől megjelenő nacionalista, rasszista, antiszemita, keresztényellenes, majd antibolsevista eszmék ötvözeteként volt jellemezhető. Hitlert főleg Joseph Gobineau, Ernst Renan és Houston Stuart Chamberlain tézisei befolyásolták.

Az üldözés kezdetei Németországban

Részlet az 1935-ös náci Birodalmi Állampolgársági Törvényből

Náci vezetők találkozójának jegyzőkönyve a Kristályéjszaka után (1938. november)

A náci Németországban a zsidókat az itt olvasható 1935-ös törvénnyel fosztották meg állampolgárságuktól. Ebben határozták meg, hogy jogilag ki tekintendő zsidónak. A legtöbb európai országban, ahol zsidótörvényeket vezettek be (így Magyarországon is) komoly jogi és gyakorlati problémát jelentett annak definiálása, hogy a fő ellenségnek tartott zsidóság tulajdonképpen kikből is áll. (Különösen ott, ahol az erőteljes asszimiláció miatt a vegyes házasságok és az ebből származó gyermekek száma magas volt.) A szöveg által hivatkozott „Német vér és becsület védelméről” szóló törvény megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot és nemi kapcsolatot is.

A náci Németországban a zsidók helyzete nem egyenletesen, de folyamatosan romlott. 1938-ra a zsidó diplomások nem gyakorolhatták többé foglalkozásukat, zsidó orvos csak zsidót gyógyíthatott, a zsidó szerzők műveit kitiltották a könyvtárakból, zsidó nem mehetett strandra, fürdőbe, a parkokban a „csak zsidók számára” feliratú padokra ülhettek. 1938 őszén elrendelték, hogy a zsidó férfiak személyi okmányaikban az „Israel”, a nők pedig a „Sarah” nevet kötelesek feltüntetni. A fokozódó üldözések hatására megindult a zsidók tömeges kivándorlása. 1938 novemberében a nácik országos, központilag megtervezett pogromot robbantottak ki. A november 9-ről 10-re virradó éjszakán kitört erőszakhullám (Kristályéjszaka) során több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rombolták le, gyújtották fel. 

November 12-én számos náci vezető (például Reinhard Heydrich, Hermann Göring, Joseph Goebbels) összegyűlt, hogy felmérje a keletkezett károkat. A megbeszélésen döntés született a zsidóság totális kifosztásának módszereiről. Érdemes megfigyelni, ahogy Heydrich (aki később a „végső megoldás” kivitelezésének egyik szellemi atyja lesz) kézben tartja a beszélgetést és irányítja tárgyalópartnereit. 

Az eutanáziaprogram

Hitler 1939-es parancsa az eutanáziaprogram végrehajtásáról

A nácik világszemléletéből logikusan következett az „értéktelen élet” fogalmának megalkotása. A testi és szellemi fogyatékosok létezését olyan problémának tartották, amely egyrészt veszélyezteti a „német faj” egészségét, másrészt nagy anyagi terheket ró az államra. Ezért 1939 őszén, a második világháború kirobbanását követően, hozzáfogtak kiirtásukhoz.

Hitler arra számított, hogy a tömeggyilkosságot a háború időszakában könnyebb lesz titokban tartani, egyben úgy vélte, hogy a háborús szenvedések és nélkülözések miatt a mészárlásról mégis tudomást szerző német polgárok jobban elfogadják majd e „felesleges fogyasztók” likvidálását. A nemzetiszocialista cinizmussal "eutanáziaprogramnak” (tehát a „kegyes halál” programjának) nevezett emberirtási akciót a Németország-szerte növekvő felháborodás miatt 1941 augusztusában leállították. A gyilkolás ezután a koncentrációs táborokban folytatódott. 1939 ősze és 1941 augusztusa között 93.251 embert (köztük magatehetetlen gyermekek ezreit) öltek meg különböző módszerekkel. Egyeseket halálra éheztettek, másoktól megvonták a szükséges gyógyszereket és az orvosi kezelést, tízezreket szénmonoxiddal vagy kipufogó-gázzal öltek meg a zárt egészségügyi intézmények alagsoraiban kialakított gázkamrákban.

Az eutanáziaprogram több szempontból is a holokauszt előképének tekinthető. Nem csak a módszerek, hanem gyakran az elkövetők is azonosak voltak. A Harmadik Birodalom első tömeggyilkos programjában résztvevő „szakértők” többségét ugyanis 1941-1942 folyamán a keleti megsemmisítő táborokba vezényelték, hogy az odahurcolt zsidók kiirtását irányítsák. 

A döntés

Göring parancsa Heydrichnek (1941. július) 

Részlet az Wannsee-i konferencia jegyzőkönyvéből. (1942. január)

Hitler valószínűleg 1941 őszén vagy telén döntötte el, hogy az uralma alá került összes zsidót kiirtatja. Még nyáron Hermann Göring birodalmi marsall megparancsolta a náci elnyomó apparátusokat tömörítő Birodalmi Biztonsági Főhivatalt (RSHA) irányító Reinhard Heydrichnek, hogy dolgozza ki a „végső megoldás” végrehajtásának részleteit. A kifejezés alatt Hitler döntése után már minden zsidó fizikai megsemmisítését értették.

Heydrich 1941 novemberére értekezletre hívta a zsidókérdéssel foglalkozó minisztériumok, állami, SS, és rendőri szerveinek vezetőit. A konferenciára többszöri halasztás után végül 1942. január 20-án került sor a Berlin melletti Wannsee-ban. A házigazda Heydrich a meghívott német szervek képviselőivel elfogadtatta, hogy a „zsidókérdés végső megoldására” egész Európában az RSHA irányelveinek megfelelően kerül sor.  Az ülésen több mint 11 millió európai zsidó (köztük a semleges államok és az el nem foglalt Anglia zsidó közösségének) sorsáról és kiirtásáról tanácskoztak. A jegyzőkönyvet Adolf Eichmann vezette, aki ekkor már a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba tagolt Gestapo zsidóügyi osztályát irányította. Ez a holokauszt történetének egyik legfontosabb, megmaradt dokumentuma.

Táborok                       

Dachau

Johannes Flintrop halála

A Münchentől 15 km-re fekvő kisvárosban, Dachauban működött valamennyi náci koncentrációs tábor prototípusa. A lágert 1933 tavaszán, nem sokkal Hitler hatalomátvétele után, egy elhagyott ipari területen hozták létre. A dachaui táborba 1938-ig többségében a rendszerrel szembenálló, politikai foglyokat hurcoltak. A dokumentumok egy ilyen rab sorsát, egy náciellenes német pap letartóztatását és halálát beszélik el. Johannes Flintropot valószínűleg kivégezték, a sebfertőződés minden bizonnyal hazugság. Dachauban a felszabadulásig több mint 200 ezer fogoly fordult meg, 32 ezren biztosan itt pusztultak.

Bergen-Belsen

A brit hadsereg tevékenysége Bergen-Belsenben a felszabadulás után

A bergen-belseni tábort a többihez képes későn, 1943 tavaszán kezdték el kialakítani. Az SS vezetője, Heinrich Himmler azt tervezte, hogy itt gyűjti össze azokat az észak- és dél-amerikai állampolgárságú, palesztinai rokonokkal rendelkező zsidókat, akiket külföldön internált vagy fogságba esett németekért akart kicserélni. A körülmények 1944 őszéig viszonylag elfogadhatóak voltak, de ekkortól az előrenyomuló szövetségesek elől kiürített táborokból több hullámban foglyok tízezrei zúdultak a lágerre. Az éhezés, a betegségek, a brutális bánásmód és a kivégzések következtében a rabok ezrével pusztultak. 1945 áprilisára a halálozás elérte a napi 300–500 főt, az éhségtől félőrült foglyok a halottakat kezdték enni, víz szinte egyáltalán nem volt. A dokumentum a tábor felszabadítása utáni állapotokat rögzíti. Bergen-Belsenben 50 ezren pusztultak el, a felszabadulást követő hetekben pedig még további ezrek haltak meg.

Buchenwald

Egy orvos levele feletteseihez Buchenwaldból (1944. május)

Buchenwaldot 1937-ben állították fel. A foglyok a környékbeli üzemekben és fegyvergyárakban dolgoztak, szörnyű körülmények között.  A tábort a még a náci mércével is szadista Otto Karl Koch irányította. Gyakoriak voltak a kikötések, az akasztások és agyonverések. A parancsnok felesége, a szadista és kielégíthetetlen szexuális étvágyáról hírhedt Ilse Koch tetovált foglyokra vadászott, megölette őket, majd megmunkált bőrükből ajándéktárgyakat készített. Sokan pusztultak el az áltudományos orvosi kísérletek során is. A dokumentum tanúsága szerint a foglyoktól elrabolt értékekkel (ez esetben a holttestek szájából kitépett aranyfogakkal) az őrség pontosan elszámolt. Ez azonban csak a felszín: Koch példátlan korrupciós hálózatot épített ki. Karrierjének is ez vetett véget: egy belső SS-vizsgálat után áthelyezték, majd amikor folytatta „illegális” tevékenységét, 1945 áprilisában kivégezték. Buchenwaldban összesen 250 ezer embert tartottak fogságban hosszabb-rövidebb ideig, közülük 56 ezren meghaltak.

Mauthausen

Frank Ziereis mauthauseni táborparancsnok vallomásának részlete (1945)

Miután 1938 márciusában Hitler Németországhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), itt is létrehoztak egy koncentrációs tábort. Az első foglyok 1938 augusztusában érkeztek a hegytetőn épült, erődszerűen kialakított, mauthauseni táborba. 1939 elején a tábor irányítását Franz Ziereis vette át, és pozícióját egészen 1945 májusáig megőrizte. Bár 1942 tavaszán egy gázkamrát is kialakítottak Mauthausenben, a rabok elsősorban a rossz ellátástól, a munkától és az őrség kegyetlenkedéseitől pusztultak. 1945 márciusában a főtáborban már 20 ezer, az altáborokban 62 ezer embert őriztek. A lágert 1945 tavaszán az amerikai csapatok szabadították fel, Ziereist menekülés közben meglőtték. A fent olvasható dokumentum részlet a táborparancsnok halálos ágyán tett vallomásából.

A megsemmisítő táborok

Lengyel felirat Belzecben

Amikor Himmler a keleti frontra látogatott és Minszk mellett személyesen tekintette meg 200 zsidó agyonlövését, maga is rosszul lett. Az 1941 nyarán a zsidók és romák legyilkolására a keleti frontra küldött különleges bevetési csoportok (Einsatzgruppék) számos tagja idegösszeroppanást kapott, sokan alkoholisták lettek. A gyakran kaotikus akciókat sokszor végignézte a helyi lakosság, de Wehrmacht-katonák tízezrei is szembesültek a rémtettekkel. A szigorú tiltás ellenére sokan fényképeztek, filmeztek, a tettesek a kocsmákban meséltek feladatukról vagy családtagjaiknak írtak a gyilkolásról. A lőfegyverrel való kivégzés tehát nem volt elég „diszkrét”. Ezért új módszert kísérleteztek ki: teherautók kipufogógázát az utastérbe vezették, így az oda bezsúfolt halálraítéltek megfulladtak.

Bár a Lodz közelében lévő Chelmnóban 150 ezer embert öltek így meg, a módszer kezdetlegesnek bizonyult: sokszor előfordult, hogy az elgázosított zsidók csak elájultak, majd a friss levegőn magukhoz térve kiabálni kezdtek. Ezért a nácik által lerohant Lengyelországban létrehozott ún. Főkormányzóságban élő zsidók tömeges megsemmisítése céljából felállított táborokban , Sobiborban, Treblinkában és Belzecben már gázkamrákat építettek ki. Ide csöveken vezették be teherautó- vagy tankmotorok kipufogógázát.  Az itt látható belzeci tábla arra szolgált, hogy megtévessze az áldozatokat a gázosítás előtt: „Figyelem! Minden ingóságot le kell adni, kivéve a pénzt, iratokat és más értéktárgyakat, amelyeket tartson magánál. A cipőket páronként össze kell kötni és cipők számára kijelölt helyre kell tenni. Ezután teljesen meztelenül a zuhanyzóba kell menni.” Chelmnóban, Belzecben, Treblinkában és Sobiborban összesen 1,6-1,7 millió embert öltek meg.                        

Auschwitz

Rudolf Höss, auschwitzi táborparancsnok emlékiratainak részlete

A birkenaui krematóriumok tervezett égetési kapacitása

A náci birodalom legnagyobb táborrendszerét a Németországhoz csatolt lengyel kisváros, O¶więcim mellett hozták létre 1940 nyarán. A kezdetben mintegy húsz, földszintes téglaépületből álló kis koncentrációs tábor 1944-re 40 négyzetkilométeres komplexummá fejlődött, amelyhez több tucat altábor, ipari üzem, bánya tartozott. A tábor alapító parancsnoka Rudolf Höss volt.

Az itt olvasható visszaemlékezés-részlet arról a látogatásról számol be, melynek során Heinrich Himmler, a “végső megoldást” irányító náci vezető tájékoztatta Hösst, hogy Auschwitzot megsemmisítő központtá kívánja alakítani. Himmler azt is megparancsolta, hogy keressenek új gyilkolási metódust. Höss és emberei 1941 őszén új módszert dolgoztak ki: a korábban fertőtlenítésre és rovarirtásra használt hidrogéncianiddal, azaz a Zyklon B-vel ölték meg a foglyokat. Így amikor 1942 tavaszától a halálra ítélt zsidókkal tömött vagonok megindultak Auschwitz felé, az áldozatok elpusztítása már nem jelentett komolyabb problémát. A hullák elégetése viszont állandó nehézséget okozott: a parasztházakból átalakított gázkamrákban (Bunker 1 és 2) meggyilkoltak holttestét az auschwitzi tábor krematóriuma nem volt képes elhamvasztani, ráadásul gyakori volt az üzemzavar.  Ezért 1942 nyarán több hónapos tervezés után Birkenauban négy, gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt létesítmény építését kezdték meg. A munka majdnem egy évig tartott. Az itt olvasható jelentés a frissen elkészült krematóriumok égetési kapacitásáról számol be. A végső megoldás technikai problémáit tehát sikerrel oldották meg a náci „szakemberek.” Auschwitzban összesen 1,1 millió embert gyilkoltak meg, közülük mintegy 1 millió volt zsidó. 

A romák üldöztetése Európában

Orvosi „szakvélemény” egy német romáról (1942. február)

Egy mozgó kivégzőegység jelentése (1942. február)

A náci Németországban a cigányságot a kezdetektől alsóbbrendű fajnak tartották. Az öröklött betegségekben szenvedők utódnemzését betiltó törvény alapján sok cigányt kényszerrel sterilizáltak, másokat „a közbiztonság veszélyeztetése” címén tartóztattak le. A hontalan romákat kiutasították, az 1935-ös nürnbergi fajtörvényeknek megfelelően - a zsidókhoz hasonlóan - a cigányokat is eltiltották a vegyesházasságoktól. Berlin egyik külvárosában, Marzahnban szögesdróttal körülvett lágert állítottak fel és vándorcigányok ezreit zárták ide. A tábort kutyás rendőrök őrizték, a körülmények nyomorúságosak voltak. Himmler parancsára 1936-ban Dr. Robert Ritter vezetésével megkezdődött a romák „tudományos” vizsgálata. Az alanyokat faji tisztaság szempontjából öt csoportba sorolták, a cigányok 80-90 százaléka a fajilag értéktelen, „keverék” kategóriákba került. Ritter javasolta, hogy őket válasszák el a „tisztavérű” cigányoktól. Az első dokumentum Ritter doktor egyik „tudományos” felmérésének az eredménye.

Lengyelország 1939-es lerohanása után megkezdődött a romák kitelepítése és deportálása, ezreket hurcoltak a chelmnói és a treblinkai haláltáborokba.  Amikor 1941 nyarán a nácik megtámadták a Szovjetuniót, a speciális bevetési csoportok (az Einsatzgruppék) a zsidók mellett cigányokra is vadásztak. A második dokumentum a Riga környékén tevékenykedő kivégzőegység egyik jelentése. Az „E” sorban található a meggyilkolt romák száma. 

Szerbiában a megszálló német hatóságok 1942 augusztusára lényegében kiirtották a helyi cigányságot. A nácikkal kollaboráló francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek párszáz belga, holland és olasz vándorcigányt hurcoltak keletre Franciaországból. A horvát usztasák (szélsőjobboldali milicisták) 20-25 ezer, a románok 30-40 ezer cigányt mészároltak le. A románok által megszállt Besszarábiából 1000 cigány nőt és férfit deportáltak a treblinkai haláltáborba, ahol elgázosították őket. Szlovákiából nem deportálták a romákat: a települések szélére kellett költözniük, néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek; SS-egységek százakat végeztek ki, mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30 százalékát irtották ki.

2. A magyar holokauszt

Előzmények                       

Antiszemitizmus Magyarországon

A szélsőjobboldali Magyarság 1944. május 5-i száma

A rendszerbe foglalt, világnézetszerű antiszemitizmus a 19. század második felében jelent meg Magyarországon Istóczy Győző rumi országgyűlési képviselő fellépésével. Istóczy 1883-ban megalakította az Országos Antiszemita Pártot, amely azonban hamar eltűnt, mert antiszemita programra a késő 19. századi Magyarországon nem lehetett sikeres politikát építeni. Ám az antiszemita gondolat változatlanul jelen volt a magyar közéletben. Erre az ún. tiszaeszlári per világított rá. 1882-1883-ban tiszaeszlári zsidókat  azzal vádoltak (alaptalanul), hogy rituálisan meggyilkoltak egy keresztény lányt. Bár a vádlottakat felmentették, több helyen antiszemita zavargások törtek ki.

A századfordulót követő években a zsidóellenes eszmék teret nyertek a magyar politikai és szellemi életben. A korai antiszemiták szerint elsősorban a nem beilleszkedett, keleti zsidó tömegek voltak kártékonyak. Később már a magyar anyanyelvű, gazdasági sikereket arató, a társadalomba szervesen beépült zsidót tekintették a fő ellenségnek. A századfordulón indult, fajelméletet hirdető, rasszista antiszemitizmus a két világháború között izmosodott meg igazán. A dokumentum jól érzékelteti a magyarországi zsidóellenesség evolúcióját: az 1944-es szélsőjobboldal szellemi előzményeként tekint a tiszaeszlári vérvádper idején megnyilvánult antiszemitizmusra.  

Trianon

Részlet Apponyi Albert beszédéből (1920)

Az első világháborút elveszítő Magyarországot súlyosan megbüntették a győztes hatalmak. Az ún. trianoni békeszerződés értelmében Magyarország (Horvátország nélkül értett) korábbi 282 ezer km2-es területe 93 ezer km2-re, lakossága 18,2 millióról 7,6 millió főre csökkent, miközben 3,2 millió magyar került hirtelen a határon túlra. Az ország elveszítette sóbányáit, a kőolajkutak nagy részét, arany- és ezüstbányáit, a vasérctermelés kilenctizedét, de legtöbb egyetemét is. A magyar békedelegáció vezetője, Apponyi Albert hiába hangsúlyozta, hogy a vesztes hadiviselő felek közül messze Magyarországot sújtják a legkeményebb békefeltételek, a győztesek nem enyhültek. A két világháború közti időszak bel- és külpolitikáját, így végső soron a magyar zsidóság tragédiáját is alapvetően meghatározta a trianoni békeszerződés, mivel a fokozatosan jobbra tolódó magyar politikai elit nagy része semmilyen árat nem tartott túl magasnak ahhoz, hogy az elveszett területeket visszaszerezze. 

A zsidótörvények

Részletek első zsidótörvényből (1938) 1 - 2 - 3 - 4 - 5

Részletek a második zsidótörvényből (1939) 1 - 2 - 3 - 4 - 5 - 6

Részletek a harmadik zsidótörvényből (1941) 1 - 2 - 3 - 4 - 5

Az I. világháború utáni Európa első zsidóellenes törvényét a Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer alkotta meg. A „numerus clausus” (latinul: zárt szám) néven hírhedté vált jogszabály korlátozta az egyes felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidók számát. Az 1920-ban elfogadott törvényt a Bethlen István miniszterelnök vezette általános (gazdasági, társadalmi, bel- és külpolitikai) konszolidáció részeként jelentősen enyhítették. A numerus clausus sértette meg először a polgári jogegyenlőség akkor negyed százada érvényben lévő alapelvét. A harmincas-negyvenes évek fordulóján több zsidóellenes jogszabályt is elfogadtak. A Hitlerhez egyre szorosabb szálakkal kapcsolódó ország belpolitikai és szellemi élete rohamosan jobbra tolódott. A zsidótörvényeket ugyanakkor nem Berlin erőltette Magyarországra, azok a hazai politikai és társadalmi tendenciákból szervesen következtek.

Az első zsidótörvényt Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el az országgyűlés. Az 1938. május 29-én hatályba lépett jogszabály kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. Ennyiben maximálták a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál is a zsidók létszámát.

A második zsidótörvény 1939. május 5-én jelent meg. A törvényt még az Imrédy-kormány terjesztette az országgyűlés elé, de már Teleki Pál miniszterelnöksége idején fogadták el a javaslatot. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálták a zsidók számát, kitiltották őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusokból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Jelentősen megnehezítették mezőgazdasági ingatlanvásárlásukat is.

A harmadik zsidótörvényt Bárdossy László  miniszterelnöksége alatt fogadták el és 1941. augusztus 8-án lépett hatályba. Ez megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. A törvény nem volt konzekvens a „fajgyalázási” ügyekkel kapcsolatban: zsidó férfi nem létesíthetett szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de a keresztény férfiak és zsidó nők közötti kapcsolatot nem büntették. A következő években zsidóellenes jogszabályok (törvények és rendeletek) százai születtek Magyarországon.

A fenti dokumentumokat összevetve érdemes megfigyelni a „zsidó” terminológia fokozatos változását. Bár az I. zsidótörvény indokolása és szövege vallási alapon értelmezte  a „zsidó” fogalmát (definiálni kifejezetten még nem definiálta), a jogszabály az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel már az első zsidótörvényben megjelentek a faji alapú meghatározás csírái. A II. zsidótörvény már kifejezetten meghatározta, hogy mit ért „zsidó” alatt. Alapvetően faji szemlélettel közelített a definícióhoz, amely azonban – más használható kritérium nem lévén – a vallási hovatartozást vette alapul. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Elvileg tehát a három generáció óta megkeresztelkedett zsidó családokat (ilyen nagyon kevés volt) nem érintette a törvény. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem. Így a faji definíció sem volt maradéktalan, bár a törvény indokolása nem hagyott kétséget afelől, hogy a törvényalkotó a zsidóságot egyetlen, megbonthatatlan faji csoportként látja. Az indokolásában náci terminológiát használó, nürnbergi típusú III. zsidótörvény – megszorításokkal – mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.

Munkaszolgálat

Honvédelmi miniszteri rendelet a munkaszolgálatosokról (1943. október)

Nyilas honvédelmi miniszteri rendelet a munkaszolgálatra kötelezettekről (1944. október)

A Horthy-rendszer a megbízhatatlannak ítélt elemeket: a kommunistákat, nemzetiségieket, de elsősorban a zsidókat nem kívánta fegyverrel a kézben besorozni. Természetesen azt sem akarta, hogy ezek a csoportok kimaradjanak a háborús erőfeszítésekből. Így jött létre a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat intézménye.

1942-re már több tízezer, uniformisától megfosztott, polgári ruháján sárga (a kikeresztelkedettek esetén fehér) karszalagot viselő zsidó munkaszolgálatos volt a keleti fronton. A harci cselekményeknek, az időjárás viszontagságainak és az őrség (az ún.) keret brutalitásának kitett munkaszolgálatosok tömegesen pusztultak.

Az első dokumentum, a Csatay Lajos honvédelmi miniszter által kibocsátott rendelet is erről tanúskodik. A munkaszolgálatosokkal kapcsolatos kegyetlenkedések alapos kivizsgálását Csatay elődje, Nagybaczoni Nagy Vilmos  kezdte meg. (Nagyot később azért váltották le, mert a szélsőjobboldal célkeresztjébe került – többek között épp a munkaszolgálatosok védelmezése miatt .) A panaszok megalapozottságát - ahogy olvasható - Csatay is elismerte.

A német megszállás (1944. március 19.) után az addig rettegett munkaszolgálat egyszerre a deportálástól való megmenekülést, így gyakran az életben maradást jelentette, hiszen a „muszos” századokat a magyarok – ellentétben a polgári zsidó lakosság döntő többségével – nem adták át a németeknek.

Az októberi nyilas puccs után sok ezer munkaszolgálatost vezényeltek  a nyugati határszélre, hogy ott erődítési munkálatokat végezzenek. A megpróbáltatások túlélőit Németországba deportálták. A munkaszolgálatot a nyilasok erőteljesen kiterjesztették. Ahogy a második dokumentumban olvasható, Beregfy Károly nyilas honvédelmi miniszter minden 16-60 éves zsidó férfit és 16-40 éves zsidó nőt honvédelmi munkaszolgálatra „igénybe vett”. Az így felállított egységek nagy része már nem tagozódott be a „klasszikus” munkaszolgálatos struktúrába, de a sorsuk ugyanaz volt: rabszolgamunka a nyugati határon és Németországban felállított koncentrációs és munkatáborok.

Német megszállás

A Magyarság című szélsőjobboldali lap ünnepli a német megszállást (1944. március) 

Az új kormány kinevezési dokumentuma (1944. március)

A német hadsereg sztálingrádi veresége (1943. február) után a magyar vezetés egyre kevésbé akarta a nácik oldalán befejezni a háborút. 1943 folyamán a semleges Svájcban, Svédországban és Törökországban a nem hivatalos magyar küldöttek és az angolszász hatalmak képviselői többször is tárgyaltak a Hitler háta mögötti különbékéről. Miután minderről értesült, Hitler elrendelte Magyarország megszállását. 1944. március 18-ára magához rendelte Horthy kormányzót és közölte vele a megszállás tényét. Másnap hajnalban a német alakulatok több irányból átlépték a határt. A magyar csapatok a vezérkari főnök parancsának megfelelően nem tanúsítottak ellenállást.

A dokumentum jól érzékelteti a szélsőjobboldal kitörő ujjongását. Az ő olvastukban a Kállay Miklós miniszterelnök nevével fémjelzett addigi kormánypolitika, amely a háborúból való kiutat kereste, „a nemzetközi zsidóság megszállottjainak és bérenceinek” műve volt. Horthy, aki nem vonult vissza hivatalától, hamarosan a nácik és magyar barátaik számára megfelelő kormányt nevezett ki. Az új kabinet a kormánypártra (a Magyar Élet Pártjára) épült, amely koalícióra lépett addig ellenzékben lévő két szélsőjobboldali párttal, a Magyar Megújulás Pártjával és Nemzetiszocialista Párttal. A miniszterelnök Sztójay Döme berlini magyar nagykövet lett, aki már korábban is a németek feltétlen híve volt és már évek óta sürgette a zsidók elleni keményebb fellépést. Mindez nem sok jót ígért 760-780 ezres magyar zsidóság számára. A katasztrófa küszöbön állt. 

A Zsidó Tanács megalakulása

Részlet a Magyar Zsidók Lapjának 1944. április 6-i számából

A megszálló német csapatokkal együtt érkezett az országba Adolf Eichmann SS-alezredes, a Gestapo zsidóügyi osztályának vezetője is. Az ő feladata volt, hogy megszervezze a magyar zsidók deportálását. Első lépésként arra utasította a legnagyobb magyar zsidó közösség, a Pesti Izraelita Hitközség (PIH) vezetőségét, hogy az hozzon létre egy ún. Zsidó Tanácsot, amelyen keresztül a nácik utasításai eljutnak a zsidókhoz. A zsidó vezetők rémülten fordultak különböző magyar hatóságokhoz, ám a válasz mindig ugyanaz volt: engedelmeskedni kell a németeknek. A testület néhány napon belül létre is jött, Stern Samu, a PIH elnökének vezetésével.

A Tanács hivatalos orgánuma a Magyar Zsidók Lapja lett. Az április 6-i szám első oldalán olvasható felhívás egy sor – kényszerű - valótlanságot tartalmaz. Nem igaz, hogy a „magyar hatóságok utasítására és kinevezése alapján” jött létre a Tanács. Sternék nyilván nem írhatták, hogy a kormány kiszolgáltatta a magyar zsidókat a megszállók kényére-kedvére és még kommunikálni sem hajlandó a zsidó vezetőkkel. A felhívásban a Tanács egyszerre rögzíti a kialakult helyzetet és elhárítja magától a felelősséget, amikor kijelenti: „a Központi Tanács nem hatóság, hanem csak a hatóságok végrehajtó szerve”.  

Gettósítás

Hatósági beszámoló a gettósításról (1944. május) 1 - 2 - 3 - 4

Egy túlélő visszaemlékezése a gettósításra (1945. november) 1 - 2

A minél több magyar zsidó deportálásának feladatával Magyarországra küldött Adolf Eichmann komoly szervezési-logisztika nehézségekkel nézett szembe, hiszen mindössze néhány tucat embere volt. Váratlan segítséget kapott azonban a Belügyminisztérium frissen kinevezett államtitkárától, Endre Lászlótól. Az addig vármegyei alispánként működő Endre hírhedt, fanatikus antiszemita és sok éves gyakorlattal rendelkező, nagy munkabírású közigazgatási szakértő volt. A zsidóellenes akció lépéseit Eichmann és Endre együtt dolgozták ki.

Április 7-én Eichmann találkozott a belügyi államtitkárokkal, valamint a csendőrség, rendőrség és a hadsereg képviselőivel. A megbeszélésen a zsidók gettósításának részleteiről volt szó. A tárgyalás eredményeként a teendőket még aznap bizalmas rendeletben foglalták össze, amelynek alapján április 15-én Kárpátalján megindult a gettósítás. Később az akciót az ország egész területére kiterjesztették és  június elejéig Budapest kivételével gyakorlatilag mindenhol végrehajtották. A gettósítás azt jelentette, hogy a községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és egy közeli nagyvárosba, vagy annak határában felállított gettóba, majd gyűjtőtáborba szállították. Ezek a legtöbb esetben téglagyárak voltak. Az összecsomagolásra és az átköltözésre néhol csak perceket, máshol napokat hagytak. A városi zsidó közösségeket általában egy elkerített városrészben kialakított gettóban zsúfolták össze. Ezeket leggyakrabban a zsidók által sűrűn lakott negyedekben, vagy a leginkább leromlott környéken jelölték ki.

Az első dokumentum egy belügyminisztériumi jelentés a gettósításról. Az irat igen sokat foglalkozik a folyamat két állandó kísérőjelenségével, a zsidók kifosztásával és a zsidó javak elrejtésével. Bagatellizálja a zsidó öngyilkosságok számát, holott a csendőrök és rendőrök kíméletlen brutalitása, a teljes bizonytalanság és kitaszítottság sokakat arra késztetett, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek. A jelentés természetesen hallgat a gettósítás módszereiről, amelyekről viszont beszámol a második dokumentum, egy paksi túlélő visszaemlékezése. A verések, a kínvallatások, a gettókban és gyűjtőtáborokban tapasztalt szörnyű körülmények (higiénia hiánya, elégtelen ellátás stb.) miatt – ahogy a visszaemlékező is fogalmaz – sokan megváltásnak érezték, amikor kihajtották őket a deportáló vagonokhoz.      

Deportálás  

Részlet a Magyarság 1944. június 20-i számából.

Két túlélő visszaemlékezése a deportálásra (1945. július) 1 - 2

A gettósítást követő lépés a zsidók deportálása volt. Hivatalos kormánydöntés, jogszabály vagy a magyar és német felek közötti írott szerződés sosem született erről. A zsidótlanítás mégis rendkívüli hatékonysággal zajlott. Ahogy az első dokumentumból is kiderül,   a kormányzat nem rejtette véka alá, hogy „a zsidóknak a nemzeti életből való végleges eltávolítása elhatározott dolog”.  Az akciót gyorsan, de fokozatosan hajtották végre. Nagyjából keletről nyugatra haladva régióról-régióra felszámolták a gettókat és gyűjtőtáborokat és marhavagonokba zsúfolva deportálták a zsidókat. 

A tömeges kiszállítások május 15-én kezdődtek. A gettókhoz és gyűjtőtáborokhoz legközelebb eső vasútállomásokra megérkeztek az üres vagonok. A zsidókat legtöbbször még a gettóban testi motozásnak vetették alá.  Ezután a lezárt utakon, szigorú csendőri kísérettel elindult a menet az állomás felé. Útközben sok zsidót brutálisan összevertek. A pályaudvaron megkezdődött a bevagonírozás. Egy legfeljebb 40 fő elhelyezésére alkalmas vagonba 60–80-100 embert zsúfoltak be a maradék csomagokkal. A kocsikba egy vödör ivóvíz került és egy másik a testi szükségletek elvégzésére – egy több napos útra, melyet legtöbbször állva töltöttek a deportáltak. Ahogy arról a második dokumentumot tollba mondó túlélők beszámoltak, még ezt sem mindig kapták meg. A Husztról deportált asszonyok is említik, az Auschwitz-Birkenauba vezető úton sokan meghaltak. A túlélőket a rámpán Dr. Mengele és kollégái várták.

A deportálások leállítása

Részlet az Auschwitz-jegyzőkönyvből (1944. április)

1944 júniusának végére Horthy Miklós kormányzó kettős nyomás alá került. A nácik és a magyar kormányzat nagy része a maradék zsidóság deportálására törekedett, Horthyt közvetlen környezetének tagjai és a nemzetközi élet prominens szereplői (XII. Pius pápa, V. Gusztáv svéd király, Roosevelt amerikai elnök) pedig a kiszállítások leállítására próbálták rávenni. A kormányzó számára nyilvánvaló lehetett, hogy a hadihelyzet a szövetségeseknek kedvez. Ráadásul egyre több információ látott napvilágot a magyar zsidók borzalmas auschwitzi sorsáról.

Ebben nagy szerepe volt az ún. Auschwitz-jegyzőkönyvnek is. Ez a dokumentum két szlovák zsidó, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler tanúvallomásán alapult. A két auschwitzi fogoly azért szökött meg, hogy tájékoztassa a világot a lágerben zajló tömegmészárlásról. Viszontagságos útjuk végén, Zsolnán kapcsolatba léptek a helyi zsidókkal, akik riasztották a cionisták pozsonyi központját. Április 25-én és 26-án részletesen kikérdezték a szökevényeket. Ők beszámoltak az auschwitzi és a birkenaui tábor szerkezetéről, a megsemmisítés mechanizmusáról, a gázkamrákról, krematóriumokról, a táborokban uralkodó állapotokról és az 1944 áprilisáig meggyilkoltak hozzávetőleges számáról. Ez alapján készült el egy mintegy 60 oldalas jelentés, az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv. A szöveg eljutott Budapestre, a Zsidó Tanács és Horthy asztalára, majd később külföldre is, ahol nagy nyilvánosságot kapott. Nem a jegyzőkönyv döbbentette rá Horthyt az igazságra, hiszen a kormányzó már régen tisztában volt a náci „végső megoldás” valóságával, de a nemzetközi felháborodás jelentős szerepet játszott döntésében, mellyel július elején leállította a kiszállításokat. Ekkor már csak a budapesti zsidók deportálása volt hátra. A fővárosiak egyelőre megmenekültek.

A zsidók kirablása

Hörömpő Imre gyógyszerész levele Endre László államtitkárhoz (1944. május) 1 - 2

A nyilas kormány rendelete a zsidó vagyonról (1944. november)

A magyar zsidók vagyonának állami elrablása az antiszemiták régi vágya és követelése volt. A zsidótörvények elindították a zsidók fokozatos kiszorítását a szellemi pályákról és megkezdődött javaik elkobzása is. Mindez azonban nem volt elég a zsidók teljes jog- és vagyonfosztását követelőknek, akik a „kérdés” radikális megoldását várták.

Az ő idejük az ország 1944. március 19-i megszállásával érkezett el, mivel a kollaboráns Sztójay-kormányzat néhány héten belül megvalósította elképzeléseik nagy részét: a zsidók ingatlanait és ingóságait állami zár alá helyezték, üzleteiket, irodáikat elvették, értékeiket elkobozták. A gettósítás és deportálás során a magyar csendőrök tömegesen verték és kínozták meg a zsidókat, hogy azok eljárulják, hova rejtették javaikat. A mohó hatóságok az áldozatok testüregeit (végbelét, hüvelyét) is végigmotozták értéktárgyak után kutatva.  Ezalatt százezrek igyekeztek rátenni kezüket az elhurcolt zsidók javaira. Volt, aki a „törvénytelen” utat választotta és a lezárt raktárak és lakások pecsétjét feltörve ellopta a zsidó javakat. A törvénytisztelő többség a „legális” utat választotta és igénylést nyújtott be az elhurcolt zsidó lakására, üzletére.

Az első dokumentum szerzője, Hörömpő Imre gyógyszerész abban a szerencsés helyzetben volt, hogy barátjának mondhatta a nagyhatalmú belügyi államtitkárt, Endre Lászlót. Miután leszögezi, hogy a „köz érdekében” ír neki, hosszan sopánkodik az általános züllés, a zsidó javak fosztogatása felett. Aztán az utolsó bekezdésben a lényegről is szót ejt: szeretne megszerezni egy debreceni zsidó patikát. A második dokumentum a zsidó javak kormányzati bekebelezésének végső aktusát mutatja be: a Szálasi-kabinet egyetlen rendelettel lényegében a teljes zsidó vagyont államosította. 

Magyar zsidók Auschwitz-Birkenauban

Visszaemlékezés Auschwitzra (1945. augusztus) 1 - 2

Dr. Nyiszli Miklós tanúvallomása (1945. július) 1 - 2 - 3

Egy túlélő visszaemlékezése (1945 október) 1 - 2 - 3

A nácik Auschwitz-Birkenaut jelölték ki a magyar zsidóság temetőjének. 1944 májusának elején Rudolf Höss táborparancsnok renováltatta a krematóriumokat, felgyorsította az ún. "zsidórámpa"  és az oda vezető sínpárok építését, és újra működésbe hozatta az egyik első, kezdetleges gázkamrát (Bunker 2). Halottégető gödröket ásatott az V. krematórium mögött, megnövelte a krematóriumban dolgozó Sonderkommando, valamint a deportáltaktól elvett javakat szortírozó és kezelő ún. Kanada-kommando létszámát. A láger május közepére készen állt több százezer ember elpusztítására.

A deportáltak átlagosan három napos vonatút után érkeztek meg a birkenaui rámpára. Ahogy az első visszaemlékezést diktáló túlélő is felidézi, a tolóajtó kinyitása után csíkos ruhás foglyok (a Kanada-kommandó tagjai) terelték ki a deportáltakat a vagonokból. Ezután jött a szelekció: a rámpán ötös sorokba rendezett, nemek szerint szétválasztott zsidók élete felett a szelektáló SS-orvosok döntöttek. Akit munkaképesnek találtak, egyelőre megmenekült, a többiekre azonnali halál várt. A munkaképesek további sorsát is az első dokumentum beszéli el: fürdő, fertőtlenítés, a testszőr eltávolítása és átöltözés, azaz gyors átváltozás emberből rabszolgává.

A halálra ítélteket a gázkamra várta. A második visszaemlékezés szerzője, Dr. Nyiszli Miklós igen jól ismerte a megsemmisítés technikáját. A táborba érkezése után Dr. Josef Mengele, a láger egyik vezető orvosa arra választotta ki a nagyváradi doktort, hogy az kórboncnokként dolgozzon mellette. Munkahelye a II. számú krematóriumban volt. Leírása pontos és hiteles. Nyiszli biztosra vette, hogy súlyos titkok tudójaként előbb-utóbb a halál vár rá: Mengele megöli. Ezért a tábor kiürítésének zűrzavarában a „közönséges” foglyok közé keveredve hagyta el Auschwitzot. Előbb Mauthausenbe, majd Melkbe, végül Ebenseebe vitték, itt szabadították fel az amerikai csapatok 1945 májusában.

A táborban sok foglyon fájdalmas, gyakran halálos áltudományos orvosi kísérleteket végeztek. A korlátlanul rendelkezésre álló és minden következmény nélkül megölhető foglyok sok SS-orvos szemében olyan alsóbbrendű lények voltak, akik amúgy sem kerülnek ki élve Auschwitzból. Ezért minden különösebb fenntartás nélkül használták őket kísérleti alanynak. A harmadik visszaemlékező, egy budapesti vegyészmérnök ilyen áltudományos kísérleteknél volt kénytelen asszisztálni. A túlélő említi dr. Münch-öt is, akit tisztességes viselkedése miatt egyedüliként mentettek fel a krakkói Auschwitz-perben. 

Magyar zsidók a náci lágerrendszerben

Egy mauthauseni túlélő visszaemlékezése (1945. július)

Két bergen-belseni túlélő tanúvallomása (1945. július) 1 - 2

Egy ravensbrücki túlélő beszámolója (1945. július) 1 - 2 - 3

1944–1945 folyamán több mint fél millió magyar zsidó került különböző német táborokba. 1944 júliusának végéig több mint 430 ezer főt deportáltak Auschwitz–Birkenauba. A szelekció során életben hagyott zsidók tízezrei a nácik munkaerő tartalékát képezték. Auschwitzból az ipari termelés szükségleteinek megfelelően a Birodalom különböző lágereibe szállították a foglyokat.

A nyári, magyarországi deportálások során körülbelül 15 ezren kerültek a Strasshof környéki lágerekbe.

Az 1944. őszi-téli halálmenetek (főleg budapesti) áldozatai és az országot 1944 végén, 1945 tavaszán elhagyó és a németeknek átadott munkaszolgálatosok összesen mintegy 50 ezren voltak. Ők először az Alpokalján húzódó erődrendszert építették, majd a front elől a Mauthausen-táborrendszerbe (Gunskirchen, Gusen, Ebensee, Melk stb.) és a Birodalom belsőbb területeire szállították őket. Más munkaszolgálatos alakulatok az országot elhagyó magyar katonasággal együtt léptek német területre. Az 1944-es év utolsó deportáltjai ezrével kerültek Dachauba, Flossenbürgbe, Buchenwaldba. A magyar deportáltak és munkaszolgálatosok szétszóródtak Európában, és mintegy 5-600 koncentrációs, munka- és kényszermunkatáborba, valamint gyárba és üzembe kerültek.

Mindhárom visszaemlékező kálváriája tipikusnak tekinthető. Az első túlélőt munkaszolgálatosként deportálták a nyugati határszélre, ahol tankcsapdát ásott. Innen  Mauthausenbe, majd Gunskirchenbe hurcolták. A második beszámoló szerzőit decemberben, az egyik utolsó transzporttal Budapestről Bergen-Belsenbe deportálták, ahol az angol csapatok érkezése mentette meg az életüket. A harmadik emlékezőt Auschwitzból vitték a Ravensbrücki női koncentrációs táborba, majd annak malhofi altáborába. 

A nyilas hatalomátvétel

Horthy kormányzó „kiugrási” kiáltványa (1944. október)

1944 őszétől kezdve Horthy Miklós kormányzó és legszűkebb köre a német szövetségből való kiválásra készült. Ezzel a németek is tisztában voltak, és előkészületeket tettek a lépés megakadályozására. Az ún. kiugrási kísérletre október 15-én került sor. A félszívvel és dilettáns módon megszervezett akció néhány órán belül összeomlott. A rádió közvetítette ugyan Horthy itt olvasható kiáltványát, de a nácibarát, nyilas érzelmű főtisztek megakadályozták, hogy a kormányzó utasításai eljussanak a katonai alakulatokhoz. Az esti órákra már a nácik voltak a helyzet urai. Az éjszaka folyamán kisebb lövöldözés után megszállták a kormányzó székhelyét, a budai várat. Az elrabolt fia életéért aggódó, megzsarolt Horthy visszavonta előző napi kiáltványát, lemondott, és német nyomásra a nyilas mozgalom vezérét, Szálasi Ferencet bízta meg a kormányalakítással.

A kiáltványban Horthy azt kívánta megértetni a lakossággal és a hadsereggel, hogy miért fordul náci szövetségese ellen. Mindenek előtt leszögezte, hogy a háborút a németek elvesztették, és „egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség” oltárán. Ezután hosszan sorolja a nácik olyan lépéseit, amelyek bizonyítják, hogy „szövetséget” a nácik rúgták fel. Az egyik ilyen tett az volt, hogy a Gestapo „kezébe vette a zsidó kérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező ismert módon való intézését”. A kiáltvány szerint tehát a zsidóság kifosztását, gettósítását és deportálását a Gestapo hajtotta végre. A szöveg figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy erre a náci rendőri szerv már csak csekély létszáma miatt sem lett volna képes. Az ország „zsidótlanítását” a mintegy 200 ezer főnyi magyar rendvédelmi és közigazgatási apparátus végezte, amelyet olyan miniszterek és államtitkárok irányítottak, akik kinevezését a kiáltványt is jegyző kormányzó aláírása szentesítette.   

Halálmenetek

Svájci követségi jelentés a hegyeshalmi gyalogmenetről (1944. november)

A Szálasi-kormány november elején újraindította a Horthy által még júliusban leállított deportálásokat. A cél ekkor már nem Auschwitz volt, hanem a nyugati határszél, ahol a nácik egy erődrendszert kívántak felépíttetni a magyar zsidókkal.

A fővárosban összegyűjtött zsidókat általában előbb az óbudai téglagyárban berendezett gyűjtőtáborba koncentrálták, majd innen indították őket gyalogmenetben nyugatra. Számos munkaszolgálatos századot szintén a határra hajtottak.

A svájci követség két munkatársának jelentése hű képet ad a halálmenetekben sínylődő deportáltak helyzetéről: éhezés, verés, megaláztatás. A menetből kihullókat agyonlőtték, a kivégzések mindennaposak voltak. Ahogy Horthyra, úgy Szálasira is hatott azonban a nemzetközi nyomás. A magát „nemzetvezetőnek” (azaz - Hitlerhez hasonlóan  - kormány- és államfőnek) kikiáltó Szálasi egyik legfontosabb külpolitikai célja volt, hogy hatalmát a semleges államok elismerjék. Ezért igen sokat nyomott latban a Vatikán, Svájc és Svédország diplomáciai képviseleteinek folyamatos tiltakozása. A nyilas vezért az is gondolkodóba ejthette, hogy amikor országa jelentős munkaerőhiánnyal küszködik, vajon nem luxus-e zsidók tízezreit a németek rendelkezésére bocsátani. Így november végén – a nácik legnagyobb megrökönyödésére – a nyilasok leállították a halálmeneteket, és hozzáláttak a budapesti zsidók gettósításához.   

Gettók Pesten

A pesti nagy gettó térképe

A halálmenetek leállítása után a nyilas kormány két gettóba zsúfolta a pesti zsidókat. Az egyikbe (az úgynevezett „kis” vagy „nemzetközi” gettóba) azok kerültek, akikre valamelyik semleges állam kiterjesztette a védelmét. Több tízezren rendelkeztek hamis védlevelekkel és védő útlevelekkel, ők is megpróbáltak beköltözni a Szent István park–Pozsonyi út környékén, elszórt háztömbökből létrehozott nemzetközi gettóba. A terület így hamarosan túlzsúfolttá vált. Minden ház megtelt, az emberek a lépcsőházakban, pincékben, padlásokon találtak maguknak helyet. Előfordult, hogy egy-egy szobában húszan–harmincan próbáltak élni, decemberben már mintegy 30 ezer ember várta itt a felszabadulást.

A másik (úgynevezett „nagy”) gettóba a diplomáciai védettséggel nem rendelkező zsidókat zárták. Az egybefüggő területet palánkkal kerítették körül. 1945 januárjában a gettóban már mintegy 70 ezer ember zsúfolódott össze, egy szobát átlagosan tizennégyen laktak. A pesti gettókat – a náci Európa utolsó két nagy gettóját – a Budapestet ostromló Vörös Hadsereg január 16. és 18. között szabadította fel. Az itt látható térkép a gettósítást előíró belügyminiszteri rendelet (1944 november 29.) melléklete volt. A képen jól látható a gettót körülvevő palánkon nyitott négy kapu jele a Wesselényi utca és a Nagydiófa utca két végén. 

Felszabadulás, hazatérés       

DEGOB– igazolvány

Az 1945 tavaszán még életben lévő magyar zsidókat a szövetséges csapatok győzelme, a náci Németország veresége mentette meg. A deportálást túlélő keveseket a szovjet, amerikai és brit katonák szabadították fel. A budapesti gettók lakói a Vörös Hadseregnek köszönhették életüket. A túlélők között azonban tovább aratott a halál: sok ezren már a felszabadulás után haltak bele a táborokban kapott betegségekbe, az éhségbe, vagy a legyengült szervezetük számára végzetessé váló első kiadós étkezésbe. 1945 végéig több mint százezer deportált tért haza, lassan pedig az addig szovjet fogságban lévő munkaszolgálatosok is megérkeztek. A deportáltak hazakerüléséért igen sokat tett a budapesti zsidó segélyszervezet, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, amely a megérkezés után is igyekezett támogatni a súlyos lelki és fizikai sérülésektől gyötört túlélőket. A dokumentum egy orosz-magyar kétnyelvű igazolvány, melyet a DEGOB bocsátott ki és amellyel az egykori deportált személyazonosságát és úti célját igazolta a háborút követő kaotikus viszonyok közepette.

Veszteségek

Részlet Scheiber Sándor főrabbi gyászbeszédéből

A holokauszt során a magyar és német nácik mintegy fél millió magyar zsidót gyilkoltak meg. A trianoni Magyarország területét tekintve vidéken a pusztulás 78, a fővárosban 52 százalékos volt. A hitközségek mindössze 37 százaléka volt képes újjászervezni magát. Ráadásul az el- és kivándorlás miatt hamarosan ezeknek egy része is megszűnt. Kárpátalján a háború előtt mintegy 400 hitközség működött, 1946-ban húsz, 1950-ben már csak négy. A túlélők a demográfiai reprodukció, azaz a közösség újjászületése szempontjából is igen rossz helyzetben voltak: a nemek aránya felborult (a nők javára), a korpiramis eltorzult (a 20 év alatti korosztály lényegében eltűnt: Budapesten a gyerekek és fiatalok fele, vidéken 87 százaléka veszett oda), rengeteg volt az özvegy és az árva, a tradicionális nagycsaládi keretek szétroncsolódtak. A veszteség pótolhatatlan volt.

A romák üldöztetése Magyarországon

A "Magyarországi cigánykérdés rendezése" című kiadvány (1940)

Egy dachaui túlélő visszaemlékezése

Bár Magyarországon a cigánykérdés korántsem volt olyan horderejű tényezője a közbeszédnek, mint a zsidókérdés, a két világháború között mégis számos diszkriminatív intézkedés sújtotta a magyarországi romákat. 1928-tól évente kétszer országos „cigányrazzia” keretében gyűjtötték össze a vándorcigányokat, majd kitoloncolták, vagy szigorított dologházakba zárták őket. 1931-ben megnehezítették számukra az iparengedélyekhez jutást. Radikális javaslatok is elhangzottak. A zsidók deportálását 1944-ben államtitkárként irányító Endre László a harmincas években még főszolgabíróként követelte, hogy a „bűnöző oláhcigányokat” zárják koncentrációs táborokba, a férfiakat pedig sterilizálják. Ravasz László református püspök 1942. februári prédikációjában így fogalmazott: „Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs.” A tanulmány, melynek borítója itt látható, szintén szorgalmazta a „cigánykérdés megoldását”.

1944-ben a „végső megoldást” Magyarországon levezénylő Eichmann nem foglalkozott a körülbelül 200 ezer fős magyar cigánysággal. A cigánykérdés igazából csak 1944 nyarán vált fontossá, de akkor sem a németek számára. Augusztusban a magyar hatóságok elrendelték 50–60 cigány munkásszázad felállítását, de a kontingenseket nem töltötték fel teljesen. A nyilas hatalomátvétel után megkezdődött a romák szervezett összegyűjtése. A komáromi ún. „Csillagerődben” több ezer magyar roma sínylődött a nyári zsidó gettók borzalmait idéző körülmények között. Sokan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. A munkaképes cigányokat Dachauba és Bergen-Belsenbe vitték, a többiek nagy részét hazaengedték. Az itt olvasható visszaemlékezés diktálóját is Dachauba hurcolták. A náci lágerekben számos cigány deportálton álorvosi kísérleteket végeztek. Ravensbrückben különösen sok fiatal magyar roma lányt sterilizáltak. Magyarországon több helyen (például Szolgaegyházon, Nagyszalontán, Dobozon, Várpalotán, Lajoskomáromban és Lengyelben) csendőrök és nyilasok tömegesen végezték ki a cigányokat. A magyarországi roma holokausztnak mintegy 5000 áldozata volt.