Főoldal
Oktatók
Kurzusok
Aktuális
Kiadványaink
Támogatók
Linkcentrum
Kapcsolat
 
 
 
 
www.hae.hu
www.bphm.hu
www.ppk.elte.hu
A sztálini terror

A Szovjetunió születése

1917 elejére a cári Oroszország mély válságba süllyedt. A harmadik éve tartó világháború kimerítette a lakosságot, az élelmiszerellátás akadozott, az elégedetlenség egyre nőtt. A színes politikai paletta szinte minden szereplője változást akart. A fővárosban, Szentpéterváron mindennapossá váltak a sztrájkok és demonstrációk, amelyek fokozatosan eszkalálódtak. 1917. március 12-én (az oroszok által akkor használt naptár szerint február 27-én) a katonaság nem volt többé hajlandó védeni a cárságot, és átállt a tüntetők oldalára. A régi rend összeomlott.

Image
Lenin
A következő hónapokban a válságot nem sikerült konszolidálni: a háború folytatódott, a belpolitikát pedig a különféle pártok és irányzatok hatalmi harca uralta. A küzdelmet végül az döntötte el, hogy október 25-én (november 7.) a Vlagyimir Iljics Lenin vezette bolsevikok (kommunisták) fegyverrel magukhoz ragadták az ország irányítását, megalakítva az első szovjet kormányt, a Népbiztosok Tanácsát. (A szovjet szó szerint tanácsot jelent. A munkahelyeken, katonai alakultatoknál felállított önkormányzati, önigazgatási szervezeteket nevezték így, amelyek először az 1905-ös, majd az 1917-es forradalom idején jöttek létre. A bolsevikok ezekre a munkás- és katona-önszerveződésekre támaszkodva szélesítették politikai bázisukat, majd vették át a hatalmat.) A kormányt Lenin vezette és mások mellett helyet kapott benne a következő évek két meghatározó politikusa, Lev Davidovics Bronstein (mozgalmi nevén Trockij) külügyi, és Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (Sztálin), nemzetiségügyi népbiztos is. 

Az új hatalom kétségbeejtő helyzetben volt. A legfőbb külső ellenséggel, Németországgal békét kötött (több százezer négyzetkilométernyi területet feladása árán), hogy a fokozódó belső ellenállásra koncentrálhasson. Miután azonban az antanthatalmak legyűrték Németországot, a győztesek Szovjet-Oroszországra támadtak. A japán, amerikai, angol és francia erők megjelenésénél is nagyobb gondot okozott a pusztító polgárháború kitörése. A bolsevik (vörös) hatalom ellen harcoló „fehér” hadsereget az antant is támogatta.  A szovjetek azonban hatalmas erőfeszítésekkel egymás után legyőzték ellenségeiket. A hadmozdulataikat össze nem hangoló külföldi erők több hullámban elhagyták az országot, a fehér csapatokat 1920 végére az ország európai részén szétverték, majd 1921 nyarára a Távol-Keleten is legyőzték. A bolsevikok nem csak Oroszországban nyertek teret, hanem Ukrajna és Belorusszia nagy részén, Azerbajdzsánban, Örményországban és Grúziában is. 1922 decemberében ezek az országok egy államban egyesültek. Megszületett a Szovjetunió.

Az 1917-es orosz forradalom és az azt követő események világtörténelmi jelentőségét lehetetlen túlbecsülni. Európa legnagyobb területű és legnépesebb országának vezetése soha nem látott kísérletbe fogott: megpróbálta a gyakorlatban megvalósítani a kommunizmus eszméjét. A kommunista gondolat az „osztály” nélküli, azaz a teljes politikai-gazdasági egyenlőségen alapuló társadalom felépítését, a javak közösségi tulajdonába vételét, a termékek árujellegének megszüntetését, végső soron pedig az állam, a hatalom és a bürokrácia megszüntetését célozta. A kísérlet végeredménye a világtörténelem egyik szörnyállama lett, amely viszonylag rövid, hét évtizedes létezése alatt emberek milliót gyilkolta meg, elsősorban saját polgárait.

Polgárháború, terror, osztályharc

A fehér-vörös polgárháború hatalmas pusztítást vitt végbe Oroszországban. A fehérek a kommunistákat, a bolsevik szimpátiával megvádoltakat és különösen a zsidókat gyilkolták nagy előszeretettel, a vörösök pedig – osztályharcos logikával – a „régi rend híveit”, az „osztályidegeneket”. A polgárháború kaotikus valóságában mindez azt jelentette, hogy az adott területet épp ellenőrző oldal mindenkit üldözött, akiről – joggal vagy alaptalanul – azt gondolta, hogy útjában áll. 

Image
Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij, a Cseka vezetője
A fokozatosan felülkerekedő bolsevikoknak választ kellett adniuk az általános gazdasági-társadalmi széthullásra. A helyzetet jól jellemzi, hogy az ellátási nehézségek elől az emberek tömegesen menekültek a városokból, 1919-ben körülbelül fele annyi városlakó volt, mint 1917-ben. Leninék vaskézzel láttak hozzá az átalakításokhoz: az ipart államosították és bevezették a hadikommunizmust. A gabonakészleteket elkobozták, az élelmiszert jegyre adták, a kereskedelmet lényegében felfüggesztették. 1917 decemberében létrehozták az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra (Cseka) elnevezésű szervezetet, amely a legfontosabb elnyomó apparátussá vált. Ezt 1922. februárjában megszüntették, és létrehozták helyette a GPU-t (Állami Politikai Igazgatóság), amelyből hamarosan OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) lett.  Az OGPU helyét 1934 júliusában az NKVD (Belügyi Népbiztosság) vette át. 

A rekvirálások és a Vörös Hadseregbe való erőszakos sorozások miatt 1918 és 1921 között egymás után robbantak ki a parasztfelkelések. (A fehérek szintén elvitték a termést és kényszersoroztak, de ezt egyre szűkülő területen tették.) Több tízezres paraszthadseregek néztek farkasszemet a bolsevik haderővel, ám a kommunisták 1922-re az összes megmozdulást leverték. A harc és a megtorlás módszereit jól megvilágítja a Bogoszlovkában intézkedő kommunista „Teljhatalmú Bizottmány” elnökének jelentése: „összeszedtünk 58 túszt. Július 4-én nyilvánosan agyonlőttük az első csoportot, 21 embert, másnap meg 15-öt, és ártalmatlanná tettünk 60 banditacsaládot”.

 A parasztlázadások külön fejezetét alkotja az ún. „kozáktalanítás”. A Dél-Oroszországban és Ukrajnában élő sajátos lovas-harcos kultúrával rendelkező népcsoport a cári Oroszországban bizonyos kiváltságokat (például adómentességet) élvezett. Bár a polgárháború során mindkét oldalon harcoltak kozákok, a bolsevik hatalom gyanakodva tekintett rájuk és megfosztotta őket privilégiumaiktól. Miután a kozákok tömegesen csatlakoztak a fehérekhez, 1919. január 24-én a bolsevik párt központi bizottsága határozatot hozott, amely leszögezte: „csak egyetlen politikailag helyes lépésünk lehetséges a gazdag kozákok ellen: ki kell irtani és fizikailag meg kell semmisíteni őket”. A kozákok tömeges lemészárlása után a túlélők nagy részének deportálása következett. 1919-1920 során sok ezer kozákot gyilkoltak meg vagy hurcoltak el.

Az elfoglalt területeken a kommunista hatóságok hozzáláttak, hogy az „osztályellenségnek” minősített csoportokat szétzúzzák. A Krím-félszigeten lévő Szevasztopol egyik lakója így emlékezett a bolsevik hatalomátvételre: „A Nahimov sugárút tele volt az utcán letartóztatott és fölakasztott tisztek, katonák, polgári személyek hullájával … Kihalt a város, a pincében és a padláson bújt meg a lakosság.”

Image
Vörös katonák Kronstadtban, a felkelés leverése után
Az „osztályidegen” polgárság üldözése vagy a kulákoknak (gazdagparasztnak) bélyegzett parasztok ellenállása még magyarázható lett volna az „osztályharcból” kiindulva, de a munkásmegmozdulások már mélyen elgondolkodtathatták a bolsevik vezetést. 1920 és 1921 fordulóján a nagy munkásközpontok is forrongtak. A pétervári mozgolódás átterjedt a Kronstadtban állomásozó flottára és 1921 márciusában matrózfelkelésbe torkollott, amelyet a bolsevikok véresen levertek. Még ebben a hónapban Lenin kezdeményezésére bevezették az „új gazdaságpolitikát” (NEP). Ennek értelmében a termény egy részét a parasztoknál hagyták, engedélyezték az árusítást, a magánfuvarozást és a kisvállalatok alakítását, azaz kapitalista elemeket helyeztek vissza a rendszerbe.

Bár a NEP bevezetése váratlanul gyorsan javított a helyzeten, a polgárháború és az addigi bolsevik rekvirálási politika eredményeképpen 1921-ben éhínség ütötte fel a fejét. A helyzetet Lenin alkalmasnak ítélte arra, hogy leszámoljon az ortodox egyházzal, amelyet - vallási szervezet lévén - a kommunizmus eleve ellenségnek tekintett. 1922. március 19-én a következőket írta elvtársainak: „Kilencvenkilenc százalék esélyünk van arra, hogy teljes sikert arassunk, halálos csapást mérjünk az ellenségre … Annyi éhező ember táplálkozik emberhússal, hullák borítják százával, ezrével az országutakat, most és csak most lehet (ennélfogva kell is) könyörtelen, vad erővel elkoboznunk az egyházi javakat.” Hozzátette: „Minél több reakciós papot és reakciós burzsujt [kb. nagypolgár] végzünk ki, annál jobb”. Lenin szavai termékeny talajra hullottak: csak 1922-ben százával végezték ki az egyházi személyeket, papokat, szerzeteseket, apácákat.  

Sztálin útja a hatalomhoz

Image
Sztálin
Lenin egészsége a húszas évek elején megroppant, az ellene elkövetett 1918. augusztusi merényletet sosem heverte ki teljesen. Megindult a hatalmi harc a két legbefolyásosabb politikus, Sztálin és Trockij között. 1922-ben Sztálin lett a párt főtitkára. A egyre súlyosabb agyvérzéseken áteső Lenint aggasztotta Sztálin erősödése és 1923 folyamán meg is próbálta eltávolíttatni a párt éléről, sikertelenül. Amikor 1924 januárjában Lenin meghalt, az örökösödési harc új szakaszába lépett. A szervezeti dzsungelharcokban gyenge Trockij hamar hátrányba került a pozícióját ügyes hatalomtechnikai eszközökkel erősítő Sztálinnal szemben. Helyzetén az sem javított érdemben, hogy 1926 tavaszán mellé állt Sztálin két másik befolyásos ellenfele, Zinovjev és Kamenyev is. 1927 végére a főtitkár teljes győzelmet aratott: a XV. pártkongresszuson 1500 „ellenzékit” zártak ki a pártból, sokakat letartóztattak és/vagy vidékre száműztek. Jellemző módon a forradalom 10. évfordulójának tiszteletére készült, „Október” című filmből kivágták azokat a részeket, amelyeken Trockij is látható volt. A fotók retusálása, a múlt átírása, a „mától minden másképp volt”-jellegű történelemhamisítás a sztálini diktatúra egyik jellegzetes vonása lett. 

Trockijt előbb vidékre száműzték, majd kiutasították az országból, végül megfosztották állampolgárságától is. Azzal viszont, hogy Sztálin eltávolította az országból, a markából is kiengedte. Így később, amikor többi ellenfelét bíróság elé állítatta és kivégezette, Trockijra nem tudott lesújtani. Ezért az NKVD merényletet szervezett Trockij ellen és 1940-ben, Mexikóban meggyilkoltatta. Amikor 1929 decemberében Sztálin ötvenedik születésnapját szinte istenségnek kijáró pompával, dicshimnuszokat zengve ünnepelte az ország, a főtitkár már a Szovjetunió korlátlan ura volt.  

Image
Trockij
Eközben a társadalomra nehezedő nyomás is növekedett. 1923-ban öt fehér-tengeri szigetből létrehozták a Szlon (Szolovki különleges táborok) nevű táborkomplexumot, amely a később az országot behálózó lágerrendszer „ősanyja” volt. Az 1926-os új büntető törvénykönyv tágította az „ellenforradalmi bűncselekmény” meghatározását és bevezette a „társadalomra veszélyes személy” fogalmát. Kampányt indítottak az iparban dolgozó, „burzsoá” műszaki értelmiségiekkel szemben, és az egyik első kirakatper keretében többet halálra is ítéltek. Mindez azonban eltörpült ahhoz a terrorhullámhoz képest, ami 1929-ben vette kezdetét.

Kollektivizálás, kuláktalanítás, éhínség

Az évtized végére ismét kialakuló gabonaválságról Sztálin véleménye szerint a NEP lehetőségeivel visszaélő kulákok tehettek. Ezért radikális döntést hozott: a magángazdaságokat fel kell számolni, a parasztokat közös mezőgazdasági szövetkezetekbe (kolhozokba) kell kényszeríteni és a kulákságot, mint osztályt fel kell számolni. Az akciót gondosan megtervezték, három csoportra osztva a kulákokat: az „ellenforradalmi tevékenységben részt vetteket” munkatáborokba kellett hurcolni, ha ellenállást tanúsítottak, meg kellett őket ölni. A második veszélyességi kategóriába tartozókat az ország távoli pontjára kellett deportálni, míg a harmadik csoportot elég volt a lakókörzete szélén letelepíteni. A valóságban a kuláktalanítás véres káoszba torkollott. Ennek egyrészt a parasztság váratlan ellenállása volt az oka, százezrek szegültek ugyanis szembe a kollektivizálással és a kulákok elhurcolásával. Másrészt a terepen a folyamat áttekinthetetlenné vált: a „kulák” definíciója teljesen zavaros volt, ráadásul az újabb terrorhullámot a helyi hatóságok gyakran régi ellenfeleikkel való leszámolásra, vagy a területükön lévő „osztályidegen elemek” eltűntetésére használták. A paraszti ellenállás leverése és a kuláktalanítás során ezrével gyilkolták az embereket. Összességében 2-3 millió embert telepítettek ki az akció keretében, főleg Szibériába. Több százezer ember halt meg az embertelen szállítási, elhelyezési és munkakörülmények miatt.

Image
Éhező ukrán kisgyermek
A mezőgazdaság szétverése és a parasztság terrorizálása további tragikus következményekkel járt: a termelés radikálisan visszaesett. A hatalom nem kívánt tudomást venni arról, hogy a represszív politika vezetett idáig és tovább szorította a prést. 1932 augusztusában bevezették a „kalásztörvény” néven hírhedté vált jogszabályt, melynek értelmében tíz évnyi táborfogság vagy halálbüntetés járt a „szocialista tulajdon” ellopásáért. Egyetlen kalász letépése tehát súlyos következményekkel járhatott. 1933 decemberéig mintegy 120 ezer embert bebörtönöztek és 5000-et kivégeztek a jogszabály alapján. A gabonabeszolgáltatás ennek ellenére nem haladt, hiszen alig volt mit odaadni a begyűjtő brigádoknak. A válasz ismét a terror fokozása lett: egyes területeken minden árut kivontak a boltokból, és tömegesen tartóztatták le az embereket. Sokan menekülőre fogták, el akarták hagyni a kivérzett vidékeket. A kormányzat ezt megakadályozandó, röghöz kötötte őket: 1932 decemberében bevezették a belső útlevelet, sőt egyes régiókban úttorlaszokat is emeltek. A lepusztított területekre bezárt emberek tömegesen haltak éhen 1932-33 fordulóján. A harkovi olasz konzul kannibalizmusról is beszámolt feletteseinek: „minden éjszaka 250 hullát szednek össze, éhínség és tífusz végzett velük. Észrevették, hogy soknak nincs meg a mája: a jelek szerint egy nagy, vágott seben távolították el belőlük.” 

Sztálin megpróbálta eltitkolni a hatalmas területeket sújtó, pusztító éhínséget. A szovjetekkel szimpatizáló nyugatiakat hívott, hogy nézzenek körül az országban. A vendégeket természetesen gondosan megválasztott kirakat-településekre vitték. A trükk bevált, G. B. Shaw, a híres ír drámaíró így cáfolta a katasztrófáról szóló híreket. „Sehol sem ettem olyan jót, mint a Szovjetunióban tett utazásom alatt”. Eközben a szállodája előtti térről a rendőrök szállították el reggelente a holttesteket. A nagy éhínség és a járványok több millió áldozatot követeltek, egész régiók néptelenedtek el. Kazahsztán lakossága például néhány év alatt mintegy 40 százalékkal csökkent: százezrek haltak meg vagy menekültek el az országból. Az ország szinte kiürült. Nem véletlen, hogy amikor később Sztálin egész népek áttelepítését határozta el, az egyik célterület Kazahsztán lett.

A Kirov-gyilkosság és a nagy terror       

1933 ősze és 1934 vége között viszonylagos politikai szélcsend uralkodott a Szovjetunióban. Ebben a helyzetben bombaként robbant Szergej Kirov leningrádi pártvezető meggyilkolása 1934. december 1-jén. A mai napig nem tisztázott, hogy ki ölette meg Kirovot, de az biztos, hogy a legnagyobb hasznot ismét Sztálin húzta az ügyből. Az áldozat ugyanis az egyetlen komolyan vehető ellenfele volt a pártvezetésben. Kirov halálával nem csak a potenciális vetélytárs tűnt el az útból, hanem újabb elnyomó intézkedések meghozatalára és további leszámolásokra is mód nyílt. Hamarosan Sztálin pártellenzékének számos tagját perbe fogták és többeket ki is végeztek a Kirov-ellenes összeesküvés vádjával. Körülbelül 250 ezer embert zártak ki a pártból, és sokat letartóztattak. Mindez azonban csak az előjátéka volt az 1936-1938-as „nagy terrornak”.

Image
Jezsov
Ebben az időszakban a Belügyi Népbiztosság (NKVD) vezetője Nyikolaj Ivanovics Jezsov volt, a nagy terror periódusát ezért jezsovscsinának is szokták nevezni. (Bár a represszió már Jezsov elődje, Jagoda idejében megindult.)  Ennek ellenére a folyamatokat a háttérből elsősorban Sztálin irányította. A társadalomra nehezedő nyomás ismét fokozódott, a terror már-már szürreális dimenziókat öltött. A párt soraiban nagyszabású tisztogatás kezdődött: a Központi Bizottság 139 tagja közül 98-at, az 1934-es pártkongresszus 1966 küldöttje közül 1108-at tartóztattak le. A leningrádi pártkáderek 90 %-át elhurcolták, a 200 ukrajnai kommunista vezetőből csak hárman maradtak szabadlábon. Sztálin koholt vádakkal, monstre kirakatperekben számolt le régi ellenfeleivel, kivégezték Kamenyevet és Zinovjevet is. A perek sajátossága volt, hogy a vádlottak általában a legabszurdabb bűnöket (kémkedést, terrorista összeesküvést, stb.) is bevallották. Ebben több dolog motiválhatta őket. Gyakran büntetlenséget ígértek nekik, ha magukra veszik a komolytalan vádakat, hogy aztán az ígéretet megszegve, kivégezzék őket. Volt, akit brutális kínzással vettek rá a beismerő vallomásra, mások elhitték, hogy az adott pillanatban arra van szüksége a pártnak, hogy őket feláldozzák, és jó kommunistaként vállalták a szerepet. A leszámolás elérte az államapparátust, letarolta a diplomáciai kart és pusztított a Moszkvában élő nem szovjet kommunisták között: megölték például Kun Bélát, a magyar Tanácsköztársaság egykori vezetőjét is. Sajátos, de következetes terrorlogikával kivégezték Jezsov elődjét, Jagodát, majd a jezsovscsina lecsengése után természetesen magát Jezsovot is.

Messze ható, katasztrofális következményei voltak a hadsereg soraiban végzett tisztogatásoknak. Sztálin minden tőle viszonylag független hatalmi centrumot fel akart számolni, ezért mintegy 40 ezer tisztet végeztetett ki, a hadsereget lefejezték . Így az a katonai kör, amelynek legjobbjai még a polgárháborúban, azaz a sztálini diktatúra előtti időkben tűntek fel, lényegében megsemmisült. Helyére olyanok kerültek, akik már Sztálinnak köszönhették előmenetelüket, a főtitkár iránti hűségüket tehát még ő sem kérdőjelezhette meg.  A döntés tragikus következményei akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor 1941 júniusában a náci Németország hadigépezetével egy javarészt tapasztalatlan, felkészületlen tisztikar vette fel a harcot.

A terror az értelmiségiekre, művészekre is kíméletlenül lesújtott. Körülbelül kétezer írót hurcoltak táborokba, vagy végeztek ki. Tudósok százait börtönözték be. Néha érthető volt az ok: az 1937-es népszámlálás például kimutatta, hogy a lakosság nagy többsége a két évtizedes vallásellenes politika dacára is hivőnek tartja magát. A felmérést koordináló statisztikusoknak tehát bűnhődni kellett. (Természetesen papok ezreit és majdnem az összes püspököt is bebörtönözték, sokukat ki is végeztek.) Kevésbé volt logikus például, hogy a pulkovói csillagvizsgáló 29 munkatársából 27-et letartóztattak. Nem kellett azonban párttagnak, katonának, tudósnak, művésznek vagy papnak lenni ahhoz, hogy az embert elkapja a terror forgószele.  Egy rossz szó, egy nem elég lelkes taps, bármilyen csekély külföldi kapcsolat, vagy egy feljelentő haragos elég volt a letartóztatáshoz. A rettegés áthatotta a társadalom mélyrétegeit is.

Sztálin elérkezettnek látta az időt, hogy befejezze 1929 és 1933 között félbehagyott munkáját, a kulákok megsemmisítését. A központ „irányszámokat” kért be a helyi hatóságoktól az agyonlövendő és a táborokba küldendő kulákokról. Jezsov 447-es akcióparancsa összegezte és rögzítette ezeket a számokat: eszerint 72.950 ember kellet kivégezni és 194.000-et táborokba hurcolni. Az akciót négy hónapra tervezték, de több mint egy évig tartott. A helyi hatóságok – ahogy az előző kulákellenes hullámban is – részben túlteljesítési kényszerből, részben a helyi hatalmi harcok miatt további kvótabővítéseket kértek. A központ erre rendszerint rábólintott. Természetesen nem csak „gazdagparasztok” (ilyenek nem is voltak már nagyon) estek bele a terrorhullámba, hanem általában mindenki, akiket a helyi hatóságok valamiért „veszélyesnek” tartottak. Végül mintegy 770.000 ember ítéltek el a kulákhadművelet során, ebből kb. 400.000 embert kivégeztek.

A nagy terror csúcsidőszakában, 1937-1938-ban összesen mintegy 1.400.000 embert tartóztattak le, közülük körülbelül 680 ezret lőttek agyon. A többieket az eddigre már az egész országot lefedő táborhálózat, a Gulag valamelyik lágerébe vitték.

A Gulag

Image
Foglyok a Gulagon
Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió volt az első olyan állam, amely saját – nem köztörvényes bűnöket elkövető - polgárai fogva tartására koncentrációs táborokat hozott létre. A Népbiztosok Tanácsa 1918 szeptemberében már hangsúlyozta, hogy az osztályellenség elemeit táborokba kell zárni. A lágerrendszer magjának tekinthető fehér-tengeri Szlon-táborokat 1923-ban állították fel, 1928-ban már 28 ezren raboskodtak itt. A lágerek gyorsan szaporodtak, a különféle hatóságok irányítása alatt álló létesítmények ellenőrzését 1934 júliusában egyetlen szervhez, a Gulaghoz (Glavnoje Upravlenyije Lagerej – Táborok Főigazgatósága) rendelték. A Gulag felügyeletét a Belügyi Népbiztosság (NKVD) látta el. 1940. március 1-jén már 53 láger, több száz altábor, 425 javító-nevelő munkatelep és 50, fiatalkorúak számára létrehozott munkatelep tartozott a Gulag kötelékébe. 

A lágerbirodalom fogolylétszáma 1950-ben tetőzött, ekkor két és fél millióan raboskodtak a Gulagon. Ennél természetesen sokkal többen járták meg a táborokat, hiszen rengetegen meghaltak, másokat elengedtek, helyükre pedig új rabokat hoztak. A Gulagra a foglyok különböző hullámokban érkeztek: ilyen volt például a „nagy terror” ideje, vagy 1939-40, amikor a Szovjetunió új területeket kebelezett be (Balti államok, Nyugat-Lengyelország, Bukovina, Besszarábia) és tömegesen hurcolták el az ott lakókat. 1940 júniusában vezették be azt a rendeletet, mely szerint a húsz percet meghaladó késés a munkahelyről bűncselekménynek számít, néhány héttel később pedig a selejtgyártást minősítették büntetendőnek. Nem csoda, hogy a hétnapos munkahéttől elgyötört dolgozókat tömegével ítélték el és küldték a börtönökbe és a Gulagra. A második világháború után a megszállt országokból (köztük Magyarországról is) elhurcoltak, valamint a hadifogságba esett, ezért árulónak tartott egykori vöröskatonák tömegei duzzasztották a lágerbirodalom „lakosságát”. (Nem számítanak a Gulag foglyainak a nagy áttelepítések (pl. 1929-1933-as kulákkampány vagy az 1941-44-es etnikai tisztogatások) idején elhurcolt csoportok.)

A lágerbirodalom a hatalmas országot a távol-keleti Magadantól a fehér-tengeri Arhangelszkig, a messze északon fekvő Vorkutától a Kazah sztyeppékig széltében-hosszában behálózta. A Szovjetunióban klasszikus értelemben vett börtönben kevesen ültek, a köztörvényes bűnözők is a táborokba kerültek. (E tekintetben a Szovjetunió a cári Oroszország mintáját követte.) Sajátos táborok voltak az ún. saraskák, ahol fogva tartott tudósok laboratóriumokban dolgoztak az NKVD-nek, az átlagosnál természetesen jobb körülmények mellett. A második világháború során számos tábort, telepet és börtönt áthelyeztek olyan területre, amelyet nem veszélyeztetett a villámgyors német előrenyomulás. Ha nem volt idő az áttelepítés megszervezésére, a foglyokat gyakran lelőtték. 

Image
Kényszermunka a Gulagon
A Gulag táborkomplexumait általában termelési-gazdasági szempontok alapján helyezték el. Például az ún. Dmitlag rabszolgái a balti-fehér-tengeri csatornát ásták ki (az más kérdés, hogy a presztízsépítkezésnél a gyorsaság számított, így túl sekély lett a vízi átjáró, amelyet sok ezer fogoly halála árán hoztak létre), a Bamlag foglyai a Bajkál-tavat és az Amur folyót összekötő vasutat építették, a Kolima vidékén sínylődőket aranybányákban dolgoztatták. Nem állítható, hogy a Gulag nélkül a szovjet gazdaság összeomlott volna, de a lágerbirodalomnak kétségtelenül volt gazdasági funkciója. Ez a szerep különösen felértékelődött a második világháborúban, amikor egyes bányászati, kohászati és fegyvergyártási ágazatokban a táborok adták a termelés 25 %-át. 

A Gulagra vasúton vagy hajón szállították a foglyokat, akik általában nagyon gyér ellátás mellett, mostoha körülmények között robotoltak napi 12-14 órát. Nem kellett dolgozni, ha a hőmérséklet mínusz 35 fok alá süllyedt, ami azt jelenti, hogy ennél csak kissé melegebb időben viszont igen. 1936-ban Kolimán napokig mínusz 40 fok alá szállt hőmérséklet, ezért a határt mínusz 55 fokra vitték le. A fejadagok silányak voltak, különösen amikor a Szovjetunió más területein is élelmiszerhiány lépett fel. Például a második világháború alatt 35 %-al csökkentették az ellátást. „Aki beérte azzal a fejadaggal, amelyet a tábor adott a foglyoknak, nem tudott életben maradni” – emlékezett egy túlélő. Élelmet kellett tehát szerezni, így kialakult a feketepiac, az étel- és cigarettakereskedelem. A tábori fogolyhierarchiát általában a köztörvényes bűnözők uralták, így ezt az „üzletágat” is ők tartották a kezükben. A köztörvényesek klikkjei gyakran komoly bandaharcokat vívtak egymással, néha még a táborparancsnokság sem tudta megfékezni őket. A politikai foglyokat a lágerarisztokrácia általában lenézte, kirabolta, megverte, megerőszakolta. Előfordult, hogy amikor a köztörvényesek megszöktek, mozgó élelmiszerforrásnak magukkal vittek egy-egy politikai foglyot. Mikor a fejadagok elfogytak, a „tehénnek” gúnyolt politikait megölték és megették.

Image
Gulag-foglyok robotolnak
Állatok nem nagyon maradhattak meg a lágerekben. A kutyákat, macskákat általában felfalták a foglyok. „Nem kétséges, hogy az az időszak segített túljutni az elkövetkezendő nehéz éveken és elviselni a megpróbáltatásokat, amikor patkányt ettem. Ez vezetett vissza ez életbe. Szerettem a patkányt, jó volt.” – írta később egy túlélő. A lovak viszont munkaeszköznek számítottak, és csak akkor voltak megehetők, ha lesérültek vagy megbetegedtek. Varlam Salamov, Kolima egykori foglya szerint „a lovak semmiben sem különböztek az emberektől. Haldokoltak észak hidegétől, az erejükön felüli munkától, a silány tápláléktól, a verésektől – és bár mindebből ezerszer kevesebb jutott nekik, mint az embereknek, előbb haltak meg, mint az emberek”. A kiéhezett foglyok gyakran nem várták meg, míg az állat kileheli a páráját. Egy visszaemlékező szerint „a ló amely az imént még a szánt húzta, összerogyott és néhány pillanat alatt megszűnt szenvedni; az állat patáin és a farkán kívül semmi nem maradt a helyszínen: testét, ordítozva és verekedve szétmarcangolta az ott tartózkodó brigád”.  

A Gulagról nem volt könnyű szabadulni. Általában a büntetés lejárta után sem térhetett haza az elítélt, hanem száműzetésbe került – gyakran éppen régi tábora környékére telepítették le. De az is előfordult, hogy egyszerűen meghosszabbították a kiszabott büntetést. Ez történt például 1947-48-ban, amikor a nagy terror idején 10 évre ítélt politikaiak tömegének egy újabb évtizednyi fogságot varrtak a nyakába. Sztálin 1953. márciusi halála után több mint egy millió fogoly kapott amnesztiát.  

Deportálás, áttelepítés, tömeggyilkosság

Image
A katyni áldozatok
Az osztályharcos kommunista diktatúra terrorkampányai általában vagy ténylegesen definiálható csoportok (parasztság, értelmiség, pártelit) vagy önkényesen, de szociológiai ismérvek alapján meghatározott rétegek (például „osztályidegen elemek”) ellen irányultak. Ez nem jelenti azonban azt, hogy egyes emberek etnikai hovatartozásuk miatt nem kerültek a terror fogaskerekei közé. Gyakran egész népcsoportokat érintett a kollektív megtorlás.

Ennek első példája a már említett „kozáktalanítás” volt a polgárháború idején. A Kirov-gyilkosság nyomán kirobbant terrorkampány alatt Ukrajna határkörzeteiből kitelepítettek kétezer „szovjetellenes családot”. Néhány hónap múlva Leningrád környékéről hurcoltak el tömegével finneket és kisebb finnugor népcsoporthoz tartozókat, majd 1936 tavaszán több tízezer ukránt és lengyelt deportáltak Kazahsztánba. Ezek a hullámok azonban eltörpültek az 1939-1944-es nagy kitelepítések mellett. Az 1939-1940-ben elfoglalt területekről mintegy 380 ezer lengyelt és 25 ezer baltit szállítottak a birodalom belsejébe 1941-ig. A lengyelekkel szembeni terror részeként 1940 tavaszán mintegy 15-20 ezer lengyel foglyot lőttek agyon, sokakat a hírhedt katyni erdőben. A kivégzettek nagy rész tiszt és főtiszt volt, azaz az NKVD felszámolta egy potenciális lengyel katonai ellenállás vezérkarát. Az áldozatok között nagy számban voltak értelmiségiek, így a szovjetek tulajdonképpen a lengyel intelligencia elleni náci irtóhadjárat komplementerét hajtották végre.    

Az 1939-41-es kampány elvileg nem „a” lengyelek és baltiak, hanem az „osztályidegen elemek” és családtagjaik ellen irányult. A Szovjetunióban élő németek kollektív deportálása viszont már minden osztályszempontot nélkülözött. 1939-ben mintegy másfél millió német nemzetiségű, szovjet állampolgárt regisztráltak. Az 1941-es náci támadás után több mint 80 százalékukat vagonokba zsúfolták és Kazahsztánba és Szibériába hurcolták. Az akciót cinikus logikával indokolta a hatalom: a hírszerzés jelentései szerint a német lakosság között tízezer számra lappanganak a náci kémek. Mivel a németek erről nem értesítették a hatóságokat, nyilvánvaló, hogy rejtegetik őket. Ha a szabotőrök akciókat hajtanak végre, akkor a hatalom kénytelen lesz lesújtani a németekre, a vérengzést megelőzendő tehát ki kell őket telepíteni.  Több ezer NKVD-s szervezte a deportálást akkor, amikor a szovjet állam lényegében széthullóban volt Hitler csapásai alatt. 

Image
Lengyelek deportálása a Szovjetunióba
A Krím-félsziget népeit azzal vádolta a szovjet kormány, hogy kollektíven kollaboráltak a náci megszállókkal. Ezért 1943 novembere és 1944 vége között több mint egy millió csecsent, ingust, krími tatárt, karacsájt, balkárt, kalmüköt, görögöt, bolgárt, örményt, kurdot, meszhet törököt és hemcsint deportáltak Szibériába, Kazahsztánba, Kirgíziába és Üzbegisztánba. Már a szállítás is sok áldozatot követelt.  Egy túlélő visszaemlékezése szerint „a légmentesen lezárt vagonokban úgy hullottak az emberek, mint a legyek, az éhség meg a levegőtlenség miatt: nem kaptunk se inni, se enni.” Új lakóhelyükön nagyon nehéz körülmények várták a deportáltakat: 1948-ig mintegy negyedük meghalt. A háború során elfoglalt és a békekötés után szovjet érdekszférába került országokból újabb százezreket hurcoltak el. Csak Magyarországról mintegy félmillió ember került a Szovjetunióba, több mint felük sosem tért haza. 

A kommunista Szovjetunió évtizedeken keresztül háborút viselt saját polgárai ellen. A meg-megújuló terrorkampányok, az éhínség, a szélsőségesen szigorú büntető törvénykezés, az emberi élet semmibevétele tömegesen szedte áldozatait. Ha a náci Németországot és a kommunista Szovjetuniót összehasonlítjuk, azt kell megállapítanunk, hogy a két totális diktatúra fennállásnak nagy részében (nem zsidó és nem rendszerellenes) németnek jobb volt lenni Hitler alatt, mint szovjetnek Sztálin alatt. A kommunista terror elemeinek leírásához több fogalmat kell használnunk. Az osztályharcos kampányok ordocídiumként, illetve például a kulákellenes terror esetén totális ordocídiumként definiálhatók. A lengyelek tömeges kivégzése egyfelől etnikai tömeggyilkosság, másfelől, ha az értelmiségiek legyilkolását vesszük figyelembe, etnocídium.  Az 1943-44-es nagy krími kitelepítéseket még akkor sem határozhatjuk meg genocídiumként, ha több százezer ember halálához vezettek, hiszen a cél nem az egyes népek kiirtása volt. Ezek az akciók az etnikai tisztogatás tipikus példájaként szolgálhatnak.

Könyvajánló

Anne Applebaum: A Gulag története. 1-2. köt. Budapest, 2005, Európa.

Robert Conquest: A nagy terror. Budapest, 1989, AB Független Kiadó.

Stéphane Courtois et al.: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Budapest, Nagyvilág.

Isaac Deutscher: Sztálin: politikai életrajz. Budapest, 1990, Európa.

Milovan Dilas: Találkozások Sztálinnal. Budapest, 1989, Magvető.

Nyikita Szergejevics Hruscsov: Szemben a zsarnokkal. Budapest, 1990, Leopárd.

Arthur Koestler: Sötétség délben. Budapest, 1988, Európa-Reform.

Joël Kotek – Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Budapest, Nagyvilág.

Kun Miklós: Buharin. Budapest, 1988, Szabad Tér.

Krausz Tamás: Gulag. A szovjet táborrendszer története. Budapest, 2001, Pannonica.

Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Budapest, 2003, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Varlam Salamov: Kolima. Történetek a sztálini lágerekből. Budapest, 1989, Szabad Tér – Európa

Lev Davidovics Trockij: Életem: önéletrajzi vázlat. Budapest, 1989, Kossuth.

Alekszander Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport 1918-1956. 1-2. köt. Budapest, 1989, Új idő.

Alekszander Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja. Budapest, 1963, Európa.

Dmitrj Volkogonov: Győzelem és tragédia. Sztálin politikai arcképe. Budapest, Zrínyi, 1990.

V. Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991, Magyar Ruszisztikai Intézet.